"Élsz még? " - "...NEM ... hány perc van????"...

hangzott el a terápiás hét utolsó napjának egyik foglalkozásán, a futópadon...

A gyermekrehabilitáció, az intenzív fejlesztő hetek és terápiás programok ideje nem nyaralás, nem extra-lógás a gyereknek az oviból vagy a suliból, és nem otthonról elszakadó "én-idő" anyának vagy a gyerek kísérőjének.... a fejlesztés, ha jó, akkor kemény munka, kihívás, a gyerek hozzásegítése ahhoz, hogy elmenjen a saját komfortzónájának határaiig és előbb-utóbb apránként túllépje majd azokat. Persze, mindez csomagolva, adaptálva, gyerekhez és szülőhöz, állapothoz és lehetőségekhez, célokhoz és eszközökhöz. Gyerek- és szülőbarát, minőségi idő, esély és lehetőség, remény.

Mégis, az intenzív terápiás hetek valami olyasmik, amit a felnőtt is csak akkor ért meg igazán, amikor már örül, hogy a fogorvoshoz vagy a rákszűrésre időpontot kap: nem lesz kellemes, de szükséges és fontos, tudom, hogy miért csinálom, tudom, hogy ez jó, tudom, hogy akár kényelmes akár nem, menni kell.

A gyerek, sokáig, nem tudja. Azt látja, amit a számára biztonságot adók magatartásából megérez, arra reagál, amit a szülei szemében, ölelésében, hanghordozásában megél.

Bizalommal viszik, a nénik-bácsik általában kedvesek, a játékok színesek, sok a gyerek, és általában egyébként sem kérdezte meg tőle senki, hogy szeretett-e volna jönni, vagy sem. Itt van, megérkezett. Ismerkedés, öltözködés, munka. Mosolygás, sírás és tiltakozás, igazi könnyek és látványos hisztik, mesékbe burkolt feladathelyzetek, gyerekdalocskák és mondókák... és történjen ez bárhol, kórházban, otthon, a terapeuta magánrendelőjében vagy a fejlesztőközpontban, a lényeg mindig ugyanaz: még egy kicsit, tarts ki, csak még 10-et, számoljuk együtt háromig, mindjárt eléred a kismacit, ugye, milyen ügyes voltál? 

Nagy volt a tét, intenzív fejlesztő heteket lehetett „nyerni”, egy teljes évre való csomagot, maximum 1,5 millió Forint értékben. Csak, hogy értsük, mire is „elég” ennyi pénz, a nyeremény beváltási helyeként megjelölt terápiás központ honlapján feltüntetett árak szerint a napi 2 óra intenzív fejlesztés 75.000Ft/hét, a szállás 50.000Ft/hét, azaz 125.000Ft/hét – mindez tizenkét alkalommal, pont kiadja a másfél millió Forintot.

 Az első két órában 433 hozzászólás érkezett, valamikor ezen a ponton mondtam ki először, hogy ez „emberkísérlet”, a szó nemesebb értelmében.

Hétfő volt, amikor csörgött a telefon. Még csak meg sem hallhattam, hiszen egy hosszúra nyúló nemzetközi skype-megbeszélés kellős közepén voltam, egyike az olyanoknak, amiket évekkel később valami kezdeteként szoktak emlegetni, remélem ez is így lesz majd. Telefon tehát jó messzire, lehalkítva félretéve, beszélgetés sikeresen abszolválva, majd a meglepetés: kétszer is keresett annak a németországi segédeszközgyártó cégnek igazgató asszonya, akivel tavaly szeptemberben ismerkedtünk meg, fontos lehet. Visszahívom, hallgatom, egyre kevésbé merem elhinni, amit hallok, a körülöttem állók arcaira nézve a kezdeti döbbenet után lassan talán egy halvány mosolyt is megengedtem magamnak. "Mikor és hová menjünk?" - csak ennyit tudok hirtelen mondani, és nem telik el egy fél óra, mire napokkal későbbre Bécsbe, két héttel későbbre pedig már Németországba van terminusunk, szállásunk, hirtelen átszervezett munkabeosztásunkkal teremtett néhány nap szabadságunk.  

Repkednek a szavak bennem: friss szabadalom, mestervizsga és hosszú távú kutatás, nagyon aktív cp-s gyerek, kitartó segédeszköz-használat, hiteles visszajelzés, a gyermekek lábára készülő "ortézisek Ferrari"-ja, készítsem fel arra a gyereket, hogy sokan lesznek körülötte, sokat kell majd türelmesen próbálnia... hát persze, hogy benne vagyunk! 

"Volna egy "merényletem" …. Anya, akkor téged most a Főorvosnő elhívott előadást tartani a CP-sre?! … Igen Peti, azt hiszem..." ezek a mondatok Zalaegerszegen hangzottak el, úgy nagyjából 3 perc alatt, a 2018-as tavaszi rehabilitáció során, mintegy "mellékesen", két gyógytorna és egy főorvosi vizit között valamikor...  Hogyan is jutottunk idáig? A CP-kongresszusokkal közös történetünk négy éve, a zalaegerszegi 2018-ban kezdődött el...

Vannak azok a dolgok, amik a növekedés, az önállósódás, a fejlődés természetes kísérői... függetlenül minden mástól, egyszer csak egyszerűen elérkeznek és szótlanul állva hagynak. Mérföldkövek, amik tulajdonképpen teljesen átlagosak, de mégsem, nagyon nem azok...

Ballagás. Negyedikből. Aki olyan szerencsés, hogy földi mennyországként élhette meg az általános iskola első négy évét, és mindezt ráadásul egy olyan iskolában, ahol az alsóban a tanító nénik nem csak második osztályig, hanem végig viszik a gyerekeket, tudja, hogy ez mit jelent.

Ünneplőbe öltözve, teli torokból éneklik az évzáró után a tanító néniknek a meglepetés-búcsúajándékként nagy titokban és lelkesen begyakorolt slágert, mely szerint  "gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk..."  és ők még nem értik, hogy miért és mibe is kellene belehalni … szuper kis csapat, egy emberként zeng, hogy beleállnak, ha kell, és hogy megmarad ez a hely … és mi, körülöttük álló felnőttek ott és akkor elhisszük  nekik, hogy ők igen, mert nincs, ami megállítaná őket … és mert olyan jól esik elhinni nekik... de pillanatokkal később már virágok, ajándékok és a lassan kiürülő terem … és a nagyok már ismét értik, hogy elmúlt, lezárult valami... hogy vége, menni kell tovább... és ez jó, persze, hiszen ezért dolgoztak oly régóta, megtanultak mindet már, amit alsóban lehet, és már a gálán is azt énekelték, hogy szeptembertől bezzeg végre ők is felsősök lesznek... de a búcsú mindig fáj. Annál inkább, minél többet köszönhet az ember annak, akitől elszakadni készül. És ez az, amiért ez a ballagás itt és most mégis annyira más.

10 éves, kiskamasz. Lehetne ez egy átlagos, "menő" kép, a nagy vagányról, aki nem mellesleg Ferrari-s görkorcsolyában lógatja a lábát a Szigeten. De ez több, ez megint arról szól, ami nem látszik elsőre. 

Az elszánt kisfiúról, aki egy jó barátnak meglepetést keresve tért be a játékboltba, persze semmit sem bízva a véletlenre: reggel, még a Budapestre tartó vonaton lenyomozta interneten, hogy hol és mennyiért tudja beszerezni, amit ajándékba szeretne vinni.

Az elszánt, de megszeppent kisfiúról, amikor tudatosult benne, hogy teljesen véletlenül (?) egy olyan görkorit találtunk a bolt eldugott sarkában, a sérült doboza miatt akciósan, ami pont az ő méretétől indulva állítható, tehát évekig jó lehet,  és ráadásul az abszolút kedvenc, a Ferrari színeiben pompázik - és miután arra a kérdésre, hogy tényleg és komolyan szeretné-e, igennel válaszolt, akkor ezt anya itt és most, kérés és különösebb indok nélkül, de meg fogja venni neki. 

Emberek, arcok, sorsok, pillanatok... rezdülések, apró, ellesett momentumai a mindennapoknak... amikor az ember egy kis időre belecsöppen egy másik valóságba, pont csak annyira, hogy az egyszerre teljesen magával is ragadja, de még annyira kívül is maradhasson, hogy a realitásérzék és a kívülálló objektivitása ne tűnjön el nyomtalanul. 

Nem ez volt az első alkalom, sok és sokféle terápián, intézményben, bizottságnál, központban és szakembernél megfordultunk már Petivel, talán túl sok helyen is. Az évek során számunkra is természetessé vált a tulajdonképpen megszokhatatlan, a sokszor síró, tiltakozó, gyakran testük-szellemük börtönébe zárt gyerekek, a rezignált, lelkes, hárító vagy éppen álarcok mögé bújó szülők, a csupaszív és őszintén segíteni akaró és tudó vagy legalábbis az éppen ott és akkor a számunkra kirendelt terapeuták és szakemberek világa.

Jöttünk, láttunk, fizettünk - többet, vagy néhol kevesebbet, és mentünk tovább … 

Ez most más volt, minden tekintetben. Megpróbálom elmesélni.

Hatalmasat nőtt Peti, ma már 140es ruhákat hord, harmadik osztályos, és saját email címe is van... lelkesen viberezik, persze egyenlőre szigorúan csak a "kiválasztottakkal",  azaz a nagytesó-szülők-nagyiék-legjobb barát anyukája körforgásban. Rengeteg mindent megtanult mára, amit talán remélni sem mertünk soha, teljesen önállóan lépcsőzik, fel és le is, gond nélkül áll meg egy lábon, egyedül és önállóan csinál mindent, egyre inkább érzem, hogy amikor egy-egy szituációban óvón-védőn, még ösztönből megfogom a kezét, az már inkább nekem fontos, mint neki.

Új az életünkben a lovaglás, ami idén tavasszal kezdődött, nagyon szereti, és hatalmasat segít abban, hogy a nagy növekedés ne okozhasson gondot.Szintén újnak számít a csontkovács, ez egy érdekes történet, még nem látszik a vége, de az irány talán jó. Úgy kezdődött, hogy Edit, akihez mostanában már egyre ritkábban, de még mindig nagy örömmel járunk kontrollra, egyszer említette, hogy megmutathatnám Petit egy kiropraktőrnek, hátha.

Szokás szerint azt sem tudtam, ki vagy mi az, nekem olyan "kínai" volt az egész, hiszen a sztereotípiák szintjén sem igazán ismertem a dolgot, biztosan csak húzza-vonja-tekeri a gyereket, nem igazán mertem odavinni, nem is volt akut okom rá, drága is, messze is van (persze, ez is, mint oly sok minden), szóval elmaradt.

Füreden lakunk, tehát alapvető viszonyítási pont a Tagore sétány. A végén játszótér, a nagyjából egy km-es távot akár a külön biciklis úton is lehet teljesíteni. Anna tegnap délután edzésre ment, Petivel pedig célba vettük a sétányon található Bodorka látogatóközpontot, mert az iskolába vinnie kell valami érdekeset a Víz világnapjára.

Ezúttal rollerrel száguldozott el a játszótérig, ahol egy másfél éves kislánnyal kezdett el játszani, én pedig az anyukájával beszélgettem egy jót. Kiderült, hogy emlékszik Petire, és legnagyobb megdöbbenésemre és örömömre azt mondta, hogy nagyon nagyot fejlődött.

Máshogy mozog, magabiztos, ügyes -addig is sütott a nap, de ezek után pláne. Ha nem lett volna elég, Peti "csak úgy" elkezdett egy saját maga által kitalált feladatot egy vízszintesen lefektetett gerendával, majd felállt a billenő-deszkára, és azon úgy ment végig, hogy alig kellett fognom őt.

Talán azzal kezdődött, hogy az elmúlt hónapokban Peti nagyon nagyot nőtt: a tavalyi 110-es overál után most a 128-as méret kellett....talán azzal, hogy mostanában egyre inkább úgy éreztük, hogy háttérbe szorul az otthoni torna?

Sok minden összejött, ezúttal nagyon sok segítséget kaptunk ismerősöktől és rokonoktól is, igy jutottunk el ismét Budapestre, egy egy hetes intenzív rehabra a Borsóházba.

Készséges volt mindenki: az iskolában az igazgató bácsitól kapott rendkívüli szabadságot, a tanító nénik biztosítottak minket arról, hogy be fogja tudni pótolni az egy hetes lemaradást, és még a leckét is előre elárulták.... lett szállás, terápiás hely és Anna és Apa is rábólintottak az anya és Peti nélküli hétre, annak minden kihívásával, tehát kezdődhetett a nagy kaland. Kaland, mert hála Istennek még mindig így éli meg ezeket az alkalmakat, nyakába akasztja a kis lógós pénztárcáját a BKK-bérletével, lerámolja Apát az egész heti kávé-pénzzel, táskába rakja a kedvenc alvósállatot, és indul, lelkesen és tényleg örömmel, pedig tudja, hogy kemény munka vár rá.