Vannak azok a dolgok, amik a növekedés, az önállósódás, a fejlődés természetes kísérői... függetlenül minden mástól, egyszer csak egyszerűen elérkeznek és szótlanul állva hagynak. Mérföldkövek, amik tulajdonképpen teljesen átlagosak, de mégsem, nagyon nem azok...

Ballagás. Negyedikből. Aki olyan szerencsés, hogy földi mennyországként élhette meg az általános iskola első négy évét, és mindezt ráadásul egy olyan iskolában, ahol az alsóban a tanító nénik nem csak második osztályig, hanem végig viszik a gyerekeket, tudja, hogy ez mit jelent.

Ünneplőbe öltözve, teli torokból éneklik az évzáró után a tanító néniknek a meglepetés-búcsúajándékként nagy titokban és lelkesen begyakorolt slágert, mely szerint  "gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk..."  és ők még nem értik, hogy miért és mibe is kellene belehalni … szuper kis csapat, egy emberként zeng, hogy beleállnak, ha kell, és hogy megmarad ez a hely … és mi, körülöttük álló felnőttek ott és akkor elhisszük  nekik, hogy ők igen, mert nincs, ami megállítaná őket … és mert olyan jól esik elhinni nekik... de pillanatokkal később már virágok, ajándékok és a lassan kiürülő terem … és a nagyok már ismét értik, hogy elmúlt, lezárult valami... hogy vége, menni kell tovább... és ez jó, persze, hiszen ezért dolgoztak oly régóta, megtanultak mindet már, amit alsóban lehet, és már a gálán is azt énekelték, hogy szeptembertől bezzeg végre ők is felsősök lesznek... de a búcsú mindig fáj. Annál inkább, minél többet köszönhet az ember annak, akitől elszakadni készül. És ez az, amiért ez a ballagás itt és most mégis annyira más.

Féltettem, nagyon, hogy milyen élménye is lesz. Pedig biztosra mentünk, egyházi iskola, kis létszámú osztály, tünemény tanító nénik, előzetes befogadó nyilatkozat az iskolavezetéstől, mely lehetővé tette, hogy a budapesti Szakértői Bizottság kijelölje az intézményt Petinek … hívták, várták, nyitottak voltak, ez látszott már az ovisuliban is. Segített az is, hogy Anna szeretett iskolába járni, itthon rendszeresek voltak az "iskolás" játékok, jó volt a példa, várta az iskolát. Bíztató volt, hogy nagyon jó gyógypedagógiai alapokat kapott az oviban, és azért abban is reménykedhettem,  hogy a hiperbáros időszak kezelései során az ölemben ülve, maszkkal a száján, de rengeteg ceruzával a kezében "kivégzett" számtalan foglalkoztatófüzet hatása sem múlik el nyomtalanul.

Eltelt 4 év. Egyetlen egyszer nem hallottam, hogy "nem akarok iskolába menni". Egyetlen egyszer nem hallottam, hogy "nem szeretek ott lenni". Villámgyorsan és gond nélkül illeszkedett be a közösségbe. Rengeteg szeretetet adott, és rengeteg szeretetet kapott. Megtanulta megbecsülni önmagát - mert elismerték a küzdelmeit is. Megtanulta jól - és a mozgásállapotától teljesen elvonatkoztatva kezelni az alsósokra jellemző hirtelen fellépő és még gyorsabban elmúló apró konfliktusokat, mert akikre rá volt bízva, jól tudták segíteni. 

Helye és feladata lett szűkebb és tágabb közösségében, amit Peti az évek során végig borzalmasan komolyan vett. Tudja, pontosan tudja, hogy mikor mire képes, és azt meg is csinálja - és el is várja, hogy amire képes, azt el is várják tőle. Csak egy jellemző példa, talán fél tanév iskolába járás után: úgy emlékszem, az iskolában talán az volt az első komolyabb problémája, hogy egy, a napközibe helyettesíteni beosztott felsős tanár -egyébként teljesen jogosan és szakszerűen- nem hitte el a földből alig kilátszó hétévesnek, hogy ő bizony kivételezett helyzetben van, megbízható, és ha azt mondja, mennie kell, akkor mehet, mert kezdődik egy fejlesztő foglalkozása, amit ő percre pontosan fejben tart, és tudja, hogy indulnia kell, mert ha nem, akkor nem ér oda. Eddigre a kiselsősről az alsó tagozat összes pedagógusa tudta már, hogy hihetetlen pontossággal osztja be az idejét, kiszámolja, hogy az aznap rajta lévő ruhamennyiséghez képest mikor is kell a tornára indulnia a kisfejlesztőbe, hogy még átöltözni is maradjon ideje, és ha ő azt mondta, ma hamarabb indulna, hát engedték. Nem így a nagy - kamaszokhoz szokott helyettes tanár, aki látta, hogy elvileg  még van pár perce a gyereknek torna előtt, hát nem értette, hová is sietne annyira nagyon...  szóval, ilyen és csak ilyen "problémákat" kívánok mindenkinek :) 

A négy év alatt minden előírt és annál több egyéni fejlesztést megkapott, az osztályában pedig egyetlen egy közös programból nem maradt ki, mert nem hagyták, hogy kimaradjon. Ha sokat mentek, hát rollerre pattant, és végigjárta a többiekkel együtt a Veszprémi Állatkertet, a budapesti osztálykirándulást, a városon belüli utakat. Ha tornaórán Ninja Warrior versenyt rendezett az osztály, akkor bíró volt, ha rekeszt másztak az eredi iskolában, akkor négyen segítették, de a lába oda került, ahová kellett, ha elindultak, hát Renáta néni párja lett és elől mentek, ha ültetés volt, a sor szélére került, mert onnan könnyebb kimenni a táblához, ha ebédeltek, azon versengtek a gyerekek, hogy ki viszi vissza a Peti tálcáját... majd szépen lassan, talán másodikban, már egyedül is meg tudta csinálni.

Az évek alatt megszámlálhatatlanul sok versenyre nevezték be, minden évben szerepelt az osztálytásaival az iskolai ünnepeken, sorra jöttek a szülinapi bulik és Noel, akivel első nap egymás mellé leültek, máig a legjobb barát. Negyedikben, év vége előtt Aranka néni osztályfőnöki-hittantanári javaslata alapján, a fenntartó Veszprémi Érsekség nevében Márfi Gyula érsek atyától Szent Imre Oklevelet vehetett át, a Padányi Katolikus Iskola egyetlen alsósaként.

Szerette, élvezte, megélte az iskolát, az alsó tagozatot, minden porcikájával. Az évek múlásával egyre inkább éreztem, hogy amit kapott, azt nem lehet majd sem szavakba öntetni, sem csak úgy, egyszerűen megköszönni, sem meghálálni, talán tanítani kellene, hogy hogyan fogadták, segítették, szerették... Telt az idő, és az volt hihetetlen, szinte már  furcsa is talán, hogy  semmi nem romlott el, nem jöttek világrengető problémák, valahogy egyszerűen működött az egész. És mit csinál ilyenkor egy hozzám hasonlóan elfogult, aggódni hajlamos anya? hát … lassan már azon kezdtem el aggódni, hogy akkor lehet, hogy nem csak én, mi, hanem Renáta, Aranka, Gyöngyi és Viki néni is végtelenül elfogult, mert mindenki annyira de annyira szereti ezt a gyereket... lehet, hogy azért működik minden ilyen hihetetlenül jól, mert "burokban" van? mert "hazai pályán" tartjuk? Mázli? Rózsaszín szemüveg?!

És akkor eljött a Tábor, így, nagy betűvel. Még azt sem írhatom, hogy az első ottalvós, mert Renáta néni a harmadikosaival már 3 napos ottalvós erdei iskolában volt, nem írhatom azt sem, hogy az első, mert a Voluntas-al már második éve táborozik Peti is, de mégis, az első önálló. Most először olyan közösségben, olyan helyen és olyan programokkal, akiket és amiket sem a gyerek, sem mi nem ismertünk előtte.

Elmont Főorvosnő még a májusi rehab alkalmával hívta meg Petit a Zalaegerszegi Team által szervezett Gyógyító Szent Erzsébet Táborba, a Zalaszabar-i Kalandpark Holnapocska Táborába. Azt sem tudtuk, miről beszél... rehabos tábor, ahol nem torna meg munka, hanem élmény, játék és jókedv lesz? ahová a szülő köszönik, de inkább ne menjen? hiszen lesznek elegen, segítik, vigyáznak majd rá... és a nagytesó is elmehet, hát persze... ja, és az egész egy Kalandparkban lesz? és mennek Zalakarosra is, ahol családilag eddig csak télen voltunk, most majd ki lehet próbálni a kinti részt is?

Boldogan mondott igent a kórházi ágyikó széléről, úgy emlékszem talán csak egy pillanatra nézett rám kérdőn, hogy mehet-e, de olyan a kapcsolata a Főorvosnővel, hogy tulajdonképpen nem is volt kérdés, hogy mit fog válaszolni - hiszen őt meghívták. Teltek  a hetek, kiderült, hogy a szerdán kezdődő táborban Anna egy verseny miatt csak péntek estig tud majd ott maradni, a szervezők voltak olyan rugalmasak, hogy ez sem volt gond, persze, majd meglátjuk, hogy ott marad-e egyedül is végig, vagy hazajön a nagytesóval…

Fura volt az indulás előtt néhány nappal lezárult, az egyesülettel saját magunk által szervezett tábor vezetése után a "kedvesAnyuka" szerepkörbe visszazökkenni, de a nálunk nyaranta otthon állandóan jelen lévő időhiány miatt tagadhatatlanul jól jött a pakoláskor az "öt póló, két szabadidőruha …" sorvezetése, a táboros házirend világos, egyértelmű koordináinak rendszere, amelyek közé ez a hat nap bele volt illesztve. Csak ismételni tudom magam, az  egyszerűen látszik, ha valami egy működő rendszer része...

A tábor bejáratánál ismerős felnőttek várták a gyerekeket - vagyis legalábbis Peti ismerte őket, Anna meg állt mögötte, őrizve, segítve minden mozdulatát, a tizenöt évesek  jól titkolt kíváncsiságával. A búcsúzás nagyjából egy percig tartott, maximum, mert indultak ebédelni, mi meg haza, és csak percek alatt tudatosult, hogy először vannak egyszerre mind a ketten ugyanott táborban, önállóan. Picit aggasztott, hogy Annát - akinek ugye verseny előtti edzése is lett volna ezekben a napokban- nem csak azért küldjük-e el, hogy Peti ne teljesen egyedül induljon el ebbe a kalandba, de amikor visszanéztem, és még látszott a hullámvasút és a rengeteg játék, megnyugodtam, hogy akár esetleg még jól is sikerülhet....

Jól sikerült. Anna végre megint egyszer úgy volt táborban, hogy nem ő dolgozott, nem ő táboroztatott, hanem őt táboroztatták... nosztalgikus volt felismerni első estés felháborodásában ("ők, a nagyok, értsd anya, a felnőttek, még megbeszélést tartanak, mi meg mindjárt mehetünk aludni") huszonpár évvel ezelőtti önmagamat, amikor a szervezők minket is idejekorán aludni küldtek. Azon gondolkodtam az esti csendben, hogy neki sem lehet egyszerű újra - fogalmazni elképzeléseit a táborozásról, hiszen az utóbbi években vagy a vitorlástáborokban segéd-edzősködik, vagy az anyja által szervezett táborban segíti az ovis csoportot vezető konduktor munkáját... azaz ő (is) dirigál, és rá nem vonatkoznak a gyerekeknek szánt utasítások, hiszen maga is a másik oldalon van... és rájöttem, hogy tulajdonképpen neki is nagy ajándék ez a pár nap.

Büszke voltam arra, hogy  a gyerekek csak a minimálisan szükséges időben keresték a kapcsolatot velünk, azaz este alvás előtt a megbeszéltek szerint gyorsan "lejelentkeztek",  igen, minden ok, mindenki jól van, ne aggódj, de most megyünk, mert nem érünk rá / énekelünk / kártyázunk / beszélgetünk....

Teltek a napok, és nem volt nagy meglepetés, hogy Peti pénteken úgy döntött, ott szeretne maradni, a jurtájában, a barátaival, a kalandokkal. Péntek este nem ért rá 3 mondatnál többet beszélni velem, mert még a jurtában is mini-karaoke-bulit rendeztek, szombat este csak annyit tudtam meg, hogy a Déli Parton tényleg sekély a víz és a Balcsi picit hideg volt, de azért háromszor is fürdött, vasárnap meg pont mielőtt hívott megcsípte két darázs, de nem ért rá foglalkozni vele, mert a jurtások 2-0ra nyertek a nagytáborosok ellen, és épp akkor volt a focimeccs....

Átlagos tábor, szokásos nyári kaland? Hétfő délben egy végtelenül fáradt, de büszke, boldog és élményekkel teli, magabiztos kisfiút kaptunk vissza, aki két napja az Erzsébet táboros sapkában, az ott kapott kulaccsal, és a piros pólóban mászkál, mert így még egy kicsit olyan, mintha ott lenne … s mégis, miért olyan különleges mindez? mert egyértelműen és megingathatatlanul cáfolta meg ez a tábor, és az a tény, hogy Peti önállóan is ott akart maradni, az összes korábbi aggodalmamat a rózsaszín szemüveggel és a burokban tartott gyerekkel kapcsolatban. Peti bebizonyította, hogy megállja a helyét az olyan közösségben is, amit nem ismer, ami nem "hazai pálya", csak találjon olyanokra, akik okosan, jól, szívből szeretik és segítik - minden elismerésem, és örök hálánk, hogy ebben a táborban volt erre esélye.

Elkényeztet az élet. Négy évig olyan osztályfőnöke, osztályfőnökei voltak Petinek, akik sajátjukként szerették, ha valahová elvitték magukkal, tudhattuk, hogy legalább annyira vigyáznak majd rá, mint mi magunk tennénk. Az első zalaegerszegi rehab után azt írtam, hogy olyan, mintha sok évnyi bolyongás után végre a gyerek orvosi vonalon is bekerült volna a rendszerbe ...  nem telt el még egy év sem, és most táborozni vitték - de úgy, mint akik tudják, hogy egy Peti féle gyereket az átlagosnál sokkal jobban féltenek... szakmailag és emberileg is megkapta a maximumot.... vagy Főorvosnő vagy egy kollégája végig ott volt a gyerekekkel, esténként képet, videót és rövid híreket kaphattam a gyerekről, a táborvezetők mellett gyógytornászok segítették a gyerekek minden lépését, és olyan körülmények mellett léphetett ki a komfortzónájából, aminél biztonságosabbat itthon sem teremthetnénk neki. Ha valamit nem akart, nem volt kényszer, hogy kipróbálja, a hullámvasútra talán csak a harmadik naptól kezdve ült fel, óriási csúszdákon csúszott, olyan magasban hintázott, hogy nézni is egyszerre fantasztikus és félelmetes,  de ha ott lettem volna, biztos, hogy soha ki nem próbálja.  

És a folytatás? a következő rehabra az ottani legjobb barát Bálinttal közösen kért időpont a Főorvosnőtől, annak ellenére - vagy pont azért? - mert mindkét fiúnak a rehabos két hét alatt lesz a születésnapja. A Padányi Katolikus iskolában pedig az eddigi teljesítménye alapján felvették a nyolc osztályos gimnáziumba, a régi-új osztályban folytatja majd szeptembertől. Leendő osztályfőnöke egyébként gyógytestnevelő tanár, Petit évek óta ismeri, és nagy megtiszteltetés volt, hogy a táboros nyílt napot is velünk töltötte... szóval, élünk "Isten tenyerén" .... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.