Kiscsalád, egy vidéki kisvárosban. Apa, anya, két gyerek. Lassan három éve tudjuk már, hogy a kicsi oxigénhiány miatt mozgáskoordinációs zavarokhoz vezető cerebral paresisen esett át, mely hála Istennek, "csak" a mozgásért felelős agyi pályákat sértette meg, mást nem. Kiderült mindez úgy tizenöt hónapos korában. Úgy volt, hogy tolókocsi, ma még ugyan napi sokszázszor rászólunk, hogy szépen járjon, de épp biciklizni tanul. Hosszú volt ez az út, és még nincs vége. talán nem késő még elkezdeni ezt a blogot. Neki, a Nagytesónak, a többi szülőnek,a mellettünk állóknak, saját magunknak. Hogy ne csak célja, értelme hanem nyoma is legyen, Mert ez egy folyamatos harc, egy küzdelem, ha épp nem a tanácstalansággal, a félelmekkel, akkor a hivatalokkal, az orvosokkal vagy az idővel. Az eltelt években annyi minden volt már, de a kérdés, hogy meddig is a miénk, egyre jobban éget.