"Élsz még? " - "...NEM ... hány perc van????"...

hangzott el a terápiás hét utolsó napjának egyik foglalkozásán, a futópadon...

A gyermekrehabilitáció, az intenzív fejlesztő hetek és terápiás programok ideje nem nyaralás, nem extra-lógás a gyereknek az oviból vagy a suliból, és nem otthonról elszakadó "én-idő" anyának vagy a gyerek kísérőjének.... a fejlesztés, ha jó, akkor kemény munka, kihívás, a gyerek hozzásegítése ahhoz, hogy elmenjen a saját komfortzónájának határaiig és előbb-utóbb apránként túllépje majd azokat. Persze, mindez csomagolva, adaptálva, gyerekhez és szülőhöz, állapothoz és lehetőségekhez, célokhoz és eszközökhöz. Gyerek- és szülőbarát, minőségi idő, esély és lehetőség, remény.

Mégis, az intenzív terápiás hetek valami olyasmik, amit a felnőtt is csak akkor ért meg igazán, amikor már örül, hogy a fogorvoshoz vagy a rákszűrésre időpontot kap: nem lesz kellemes, de szükséges és fontos, tudom, hogy miért csinálom, tudom, hogy ez jó, tudom, hogy akár kényelmes akár nem, menni kell.

A gyerek, sokáig, nem tudja. Azt látja, amit a számára biztonságot adók magatartásából megérez, arra reagál, amit a szülei szemében, ölelésében, hanghordozásában megél.

Bizalommal viszik, a nénik-bácsik általában kedvesek, a játékok színesek, sok a gyerek, és általában egyébként sem kérdezte meg tőle senki, hogy szeretett-e volna jönni, vagy sem. Itt van, megérkezett. Ismerkedés, öltözködés, munka. Mosolygás, sírás és tiltakozás, igazi könnyek és látványos hisztik, mesékbe burkolt feladathelyzetek, gyerekdalocskák és mondókák... és történjen ez bárhol, kórházban, otthon, a terapeuta magánrendelőjében vagy a fejlesztőközpontban, a lényeg mindig ugyanaz: még egy kicsit, tarts ki, csak még 10-et, számoljuk együtt háromig, mindjárt eléred a kismacit, ugye, milyen ügyes voltál? 

A fejlesztés, ha jó, akkor munka. Ha tényleg jó, akkor pedig csapatmunka. Középen a gyermek, hiszen érte, miatta, és vele történnek a dolgok. Körülötte a család, a szűk kör, aki kiválasztotta és eldöntötte, hogy itt és most, ezen a helyen és ezekkel a szakemberekkel együtt küzdenek a céljaikért. Őket veszik körül azok a terapeuták, akik közvetlenül a családdal dolgoznak, majd tágul a kör, ott van az intézmény többi dolgozója, a szállás, az étkezés, a "körülmények", a vezetőség... és ezt öleli körül a szűkebb társadalmi közeg, ahonnan elindultak, a lakókörnyezet, a óvoda-iskola-munkahely, és akik lehetővé tették, hogy egyáltalán ott legyenek, majd az egész belesimul az úgy nevezett többségi társadalomba - hiszen nem csak egy-egy érintett család, de minden ilyen intézmény is komoly hatással van a környezetére.

Minden résztvevőnek más és más dolga van ebben az összetett egészben. 

A gyerek, és lehet, hogy ez elsőre megdöbbentő, na pont ő az, aki egyébként általában rendben van, Maximum rossz napja, kevés motivációja vagy éppen nehezebb életszakasza van, de ő az, akin a legkevésbé fog múlni az esetleges kudarc. Lehet éhes, szomjas, fáradt és kiábrándult, és természetesen minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon tiltakozik a macerálás ellen, de ha egyébként megkapja, amire szüksége van, és állapotának megfelelően jól, jókor és hitelesen elmagyarázzák neki, hogy mi mikor és miért is történik, akkor általában ő megteszi, amit kérnek tőle. 

Nem az ő felelőssége az, hogy hol, mikor, mit, mennyiért, kivel, hogyan és miért dolgozik. 

Nem az ő felelőssége tudni, hogy az adott labda sokadik egyenes karral történő bedobása az éppen-még eléred távolságra letett játéktárolóba azért kell, hogy a szem-kéz koordinációja mellett a testtudata és az izomereje is növekedjen. Ő meg fogja próbálni bedobni azt a labdát, egy mosolyért, egy pusziért, egy matricáért, a terapeuta kedvéért és előbb-utóbb még talán saját magáért is.

Nem az ő felelőssége az apró részletekig pontosan tudni, hogy milyen a terápiás program, hogy mi a terápiás cél, hogy melyik terapeuta az, aki ehhez őt a leginkább el tudja juttatni, tőle azt várjuk, és jogosan, hogy ha tegnap 3-szor sikerült a mozdulat, akkor az ma is legalább háromszor, és szépen sikerüljön. Ha megtalálta a hangot a terapeutával, ha megértette a feladatot, ha kapott segítséget és motivációt, akkor jó eséllyel szárnyalni fog. 

Nem az ő felelőssége megszervezni azt, hogy egyáltalán ott lehessen. Hogy legyen egy kísérője, általában a szülők egyike, aki szabaddá tudta tenni magát, hogy őt az oviból vagy az iskolából, a felnőttet a munkahelyéről engedjék el, hogy az otthon maradó család többi tagja is mindenhová eljusson, hogy legyen hely a szálláson, hogy legyen lecke délutánra, és a ebéd után még a vacsora is elővarázsolódjon valahonnan, hiszen neki ennie kell, mert a torna sok erőt kíván. Így hát ő dolgozik, tanul, jókat játszik, eszik és alszik szorgalmasan, hiszen ez a dolga.

Nem az ő felelőssége, hanem sokaké.

Csapatmunka, amiben ott a szülő, a család, a kezelőorvos, a terapeuta, a segédeszközös, az intézmény vezetése, az együttműködő szolgáltatók, a szűkebb és tágabb közösség. 

Egyszerre hivatás, munka, érzelmi hullámvasút, objektív tudás és a végtelenségig szubjektív tapasztalások összessége. Folyamatos egyensúlyozás a vékony jégen, hiszem ami a csapatnak munka, az a gyereknek és az adott családnak akkor és ott a Minden, így, nagybetűvel. Lehetőség, amiért jó eséllyel nagyon sok áldozatot hoztak, feladat, amit mindenki szeretne a legjobban teljesíteni, könnyek, mert minden síró gyerek mögött sír valamikor a felnőtt is, csak csendesebben, és remény, mert minden mozdulat egy új, pótolhatatlan és megismételhetetlen esély. 

Kinek a felelőssége, hogy mindez rendben legyen?

Hogy a lehetőség tényleg adott, a feladat megfelelő, a könnyek előbb-utóbb talán örömkönnyek, a remény valós és igaz legyen? 

Nem lehet megszokni. El lehet vonatkoztatni, lehet és kell is mindig és mindenben a jót, a célt, a sikert és az örömet keresni és meglátni, de megszokni nem lehet. Amikor a tiltakozó kicsit először motiváló felnőttként azt hiszed, hogy ennél már semmi sem lesz nehezebb, akkor még nem láttad az önmagával harcoló kiskamaszt, aki tudja, hogy már alig bírja, de a szemében a fáradtság mögött felvillan az elszántság, és már azért imádkozol, hogy sikerüljön neki, mert ő annyira akarja. És akkor már tudod, hogy tetszik vagy sem, de el fogsz menni a falig, és azon is túl, hogy érdemes legyen küzdenie, mert rajta nem múlik. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.