Emberek, arcok, sorsok, pillanatok... rezdülések, apró, ellesett momentumai a mindennapoknak... amikor az ember egy kis időre belecsöppen egy másik valóságba, pont csak annyira, hogy az egyszerre teljesen magával is ragadja, de még annyira kívül is maradhasson, hogy a realitásérzék és a kívülálló objektivitása ne tűnjön el nyomtalanul. 

Nem ez volt az első alkalom, sok és sokféle terápián, intézményben, bizottságnál, központban és szakembernél megfordultunk már Petivel, talán túl sok helyen is. Az évek során számunkra is természetessé vált a tulajdonképpen megszokhatatlan, a sokszor síró, tiltakozó, gyakran testük-szellemük börtönébe zárt gyerekek, a rezignált, lelkes, hárító vagy éppen álarcok mögé bújó szülők, a csupaszív és őszintén segíteni akaró és tudó vagy legalábbis az éppen ott és akkor a számunkra kirendelt terapeuták és szakemberek világa.

Jöttünk, láttunk, fizettünk - többet, vagy néhol kevesebbet, és mentünk tovább … 

Ez most más volt, minden tekintetben. Megpróbálom elmesélni.

Hat gyerek, hat család, hat élethelyzet. Van, ahol van tesó, kisebb, nagyobb vagy iker, különleges és átlagos is, és van, aki egyetlen gyermek a családban. Nagyon széles a skála, a hat osztályra felvett, rehabos gyerek fizikai és mentális sokszínűsége szinte már tankönyv-szerűen mutatja meg, hogy milyen komplex tud lenni a valóság. 

Vasárnap este érkezünk, megcsap a kórházak jellegzetes illata és miliője, de szinte még fel sem érünk, a gyerek már kiszúrja a falfestést a falon ("Félni tilos") és a kódos beléptetőt az osztály ajtaján, kihívás megvan, hangulat pipa. Kedves, rokonszenves nővér, és az átlagosnál szebb kórházi szoba fogad, Apát és Annát annak a luxusnak biztos tudatában indítjuk el haza, hogy az éjszakákra nem kapunk szobatársat. Első este már vacsorát is kapunk, a híresen rossz evő gyerekkel nagyon jól jön az utolsó pillanatban mégis becsomagolt házi kolbász, legalább eszik valamit. A gyerek minden új helyzetben feltalálja magát, és ha bármi aggodalma is lenne, egyenlőre azzal hessegeti el, hogy 'legalább nem kell iskolába menni" - innen is nagy köszönet a tanító nénik és az iskolavezetés hozzáállásáért, segítségük, támogató hozzáállásuk nélkül nem lett volna lehetőségünk "munkaidőben" két hetes intenzív rehabilitációra menni. 

Hétfő reggel elindul a nagyüzem, a délelőtt a manuálterápia, a gyógytorna  és az ergoterápia ideje, egy állandó körforgás, mindenki sorban megy minden számára szükséges kezelésre. A gyógytornászok team-ben dolgoznak, minden délelőtt másik terapeuta foglalkozik a gyerekkel, két kezelőben, gyakran egymás mellett dolgozva.

Ha a jó oldalát keresem, azonnal van visszacsatolás, a terapeuta látja, hogy mire hogyan reagál ugyanaz a gyerek különböző szakembereknél, egy-egy  felmerülő kérdést azonnal meg is lehet konzultálni. A gyerekeket esetenként az is motiválja, hogy a másiknak is dolgoznia, küzdenie kell, működik a "nézd, XY is ügyesen dolgozik" effektus. Még arra is jó a helyzet, hogy aki tegnap ügyes volt, az ma a másik szakembernek is megmutassa, hogy milyen nagyon ügyes is ő. Rosszabb napokon viszont a két - három egyszerre bent lévő gyereknél szinkronban törik el a mécses, így már nem olyan egyszerű koncentrálni, de  a terapeuták megoldják, és előbb-utóbb mindenki megbékél. 

Egy kórházi gyermekrehabilitációs osztályon vagyunk, lenyűgözően  sokféle a terápiás lehetőségek skálája. A két hét alatt volt manuálterápia, aktív és passzív gyógytorna, futópad és taposógép, függesztőrács és TRX, egyensúlyozás és a konduktív foglalkozáskoról ismerős járásos feladatok, erősítés és nyújtás, és arra is volt lehetőség és nyitottság, hogy megmutassuk, itthon milyen feladatokat csinálunk és milyen segédeszközöket használunk - látszik, mindenki érti és tudja, mennyire fontos, hogy otthon is legyen folytatása az elkezdett munkának.

Ebéd előtt a bicebóca csapat a folyosó végén gyülekezik, és az aznapi vízi fejlesztést végző gyógytornász vezetésével indul a medencéhez. Eddigi tapasztalataink okán első alkalommal talán itt aggódom a legjobban, hiszen itt volt a legnagyobb szükség a differenciálásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz, hiszen a hat gyerek közül Peti az egyetlen, aki önállóan közlekedik, és csak ő mehet be szülői segítség nélkül a vízbe ( ahol persze megállapítjuk, hogy lehetne még pár centivel magasabb, mert ha leteszi a sarkát a medence aljára, akkor már csak az orra hegye látszik ki a vízből, és az is alig, na de ezt a kérdést az idő majd megoldja).

Nagyon hamar, szinte az első pár percben kialakul a rendszer: a három kicsi és az elsős, háromágú botokkal már  nagyon ügyesen lépegető nagyobbacska fiú a számomra a  HRG-ből ismerős feladatokat csinálják egyénre szabottan a gyógytornászok vezetésével a szüleikkel együtt a vízben, a tolókocsis nagylány és Peti pedig más-más, személyre szabott feladatokat kapnak. Peti ismerkedett a két hét alatt a vízi és víz alatti erősítéssel, tökéletesítette úszástudását, persze merülhetett kavicsokért és dolgozhatott karikával, deszkával, nudlival és társaikkal. Hasznos, és rendkívül fontos volt, hogy minden nap lehetőség adódott a vízi fejlesztésre, ez az, ami az általunk eddig megjárt intenzív fejlesztésekről például eddig mindig hiányzott. Rengeteget számít, munka, de örömteli a gyereknek, jó az izomzatának, sikerélmény és motiváció is egyben.

 Amikor úgy próbálja megcsinálni a feladatát, hogy igazából minden mozdulatnál még arra is figyel, hogy a lábtempóval felcsapott víz ne menjen annak a kisfiúnak a szemébe, aki nemcsak nem szereti, hanem tolerálni is alig tudja, ha lefröcskölik az arcát, vagy amikor észreveszi, hogy az általa megcélzott karikáért egy másik kicsi is elindult, és inkább másikért megy, akkor ott a medence partján végtelenül büszke vagyok rá.

Este, amikor ismét végig gondolom a napot, már árnyaltabb a kép, szinte fáj, megint az az érzésem, hogy olyan helyzeteket tapasztal - és old meg a gyerek, ami talán túl korai. És a második hét végére már azt is megértem, amit az öltözőben még nem, hogy ő tíz évesen úgy kompenzál, hogy csak engem hoz versenyhelyzetbe: és lassan világos, hogy miért volt hihetetlen módon fontos neki, hogy úszás után minden nap mi öltözzünk fel leghamarabb, hogy mi érjünk vissza a szobába elsőként … hogy itt már ő nyerhessen.

 A délután és az este a pihenés, a tanulás, a kikapcsolódás, és a mindennapi kis csodák ideje. Megtapasztalom, hogy mennyire jó helyre tud kerülni egy - egy adomány, amikor Peti azért boldog, mert nagyfiúként ő kezeli a hófehér elektromos járgány, a "Merci" távirányítóját, és sorban egymás után autókáztatja a kisebb fiúkat a kórházi folyosón, pont, mintha egy játszóházban lennének. Azt pedig - nem kis meglepetésemre - már csak a blogbejegyzés megjelenése után tudom meg, hogy a fiúk nagy örömét okozó autó nem is egy nagyobb cég, hanem anyukák egy csoportjának közös ajándéka volt.

Ott vagyunk a sorstárs apukával a kórházi ágyból rögtönzött fiús birodalom mellett, ameddig az én fiam megtanítja az ő fiának, aki az elején el sem hiszi, hogy egyáltalán képes lehet rá, hogy hogyan kell gumikarikákból karkötőt fonni - de az apró kezek lassan engedelmeskednek, sikerül és elkészül a karkötő, első nap másfél óra, második nap már csak ötven perc alatt. Megdicsérjük őket, és megálljuk, hogy ne hatódjunk meg könnyekig a büszkeségtől, a küzdeni akarás megélésétől, a két elmélyült gyerek látványától …  

Hatalmas előny, hogy a felmerülő és orvosilag szükséges vizsgálatokat helyben, és a bent töltött időszak alatt biztosan el is lehet végezni, és ki is lehet értékelni, Petiről csípő- és gerincröntgen készül, az eredmények jobbak, mint amit reméltünk, a csípőröntgen teljesen negatív, a gerincnél kimutatott ferdülés minimális, az a stádium, amit egyenlőre felszólításra is képes korrigálni a gyerek, tudjuk, mire kell helyeznünk a hangsúlyt az itthoni fejlesztéseken.

Segédeszközt is kap a két hét alatt, akinek szüksége van rá, olyat és akkor, amikor a gyerek érdeke azt kívánja. Soha nem fogom elfelejteni azt az őszinte örömet, azt a szeretetet, amivel egyik szerda reggel Elmont Főorvosnő a szobánkba lépett, és boldogan mutatta a szobatárs kisfiú anyukájának azt a gurulós járókeretet, amit nekik szerzett meg, megfelelő méretű és még a lehetőségekhez képest gyerek- és anyabarát kialakítású is, messze attól az első példánytól, ami napokkal korábban könnyeket csalt többünk szemébe.

Egy szó mint száz, két hetes kórházi rehabilitáción voltunk, annak minden előnyével és hátrányával. 

Voltak és egyre inkább elgondolkodtatnak árnyoldalai is a helyzetnek, hiszen két hétig hivatalosan is fekhetett a gyerek napközben az ágyon, amikor nem volt kedve semmihez, mert "anya, én KÓRHÁZBAN vagyok" … sokat látott, talán túl sokat is, sorsokat, olyasmit, amit felnőtt szívvel is  nehéz elfogadni,  és még nem tudom, mikor hozza majd szóba ezeket, mikor kezd majd el itthon reflektálni az átéltekre. Szinte minden napra jutott egy-egy nehezebb pillanat, ami nem a tornához vagy a fejlesztésekhez kapcsolódott, hanem amiket akkor élt át, amikor például együtt játszott azzal a kisfiúval, aki nagyjából 2 perc után mesélte el neki, hogy ő ugyan hazamehet a begipszelt lába ellenére, de anyukája meghalt az autóbalesetükben, vagy a kislánnyal, aki olyan erős gyógyszereket kap, amiktől olyan viselkedészavara van, hogy Petit is ok nélkül ütötte meg.

Talán furcsa lesz, amit írok, de ebben a két hétben nem az volt a legnagyobb ajándék, hogy a gyerek rengeteget fejlődött, még csak az sem, hogy ez a két hét egy fillérünkbe sem került, hanem az, hogy végre úgy érzem, hogy jó helyen vagyunk, ahol van egy olyan szakember és az általa felépített team, akik tudására és szeretetére rábízhatom -önző módon, talán most először - nem annyira a fiamat, hanem magamat, magunkat. Számomra mindig is fontos volt, hogy legyen egy olyan tudás Peti fejlesztése mögött, ami átfogóbb és szélesebb egy-egy gyógytornász vagy orvos ismereténél és soha meg nem kérdőjelezett jóindulatánál. Itt egyszerre volt szempont a neurológiai, az ortopédiai és a rehabilitációs helyzetértékelés, készült és kiértékelésre került orvosi állapotfelmérés és röntgenvizsgálat, és a kapott fejlesztés ehhez alkalmazkodott. Úgy jöttünk haza, hogy időpontunk és lehetőségünk van visszatérni az osztályra, kicsit úgy érzem, hogy a gyerek végre bekerült a "rendszerbe".  Kilóg egy picit, persze, mint mindig, megszoktuk már, de akkor is. Várják, szeretik, és ő is menni szeretne, sőt, anya aggodalmaira rácáfolva kifejezetten azt kérte, hogy legközelebb is az osztályra, és ne a Mamaházba feküdjünk be … mert ő ott szeretne lenni, játszani a gyerekekkel, együtt nevetni, küzdeni … akkor is, ha neki ezért néha egyet hátra kell lépnie, mert Peti ilyen  … és remélem, mindig ilyen erős marad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.