Nagy volt a tét, intenzív fejlesztő heteket lehetett „nyerni”, egy teljes évre való csomagot, maximum 1,5 millió Forint értékben. Csak, hogy értsük, mire is „elég” ennyi pénz, a nyeremény beváltási helyeként megjelölt terápiás központ honlapján feltüntetett árak szerint a napi 2 óra intenzív fejlesztés 75.000Ft/hét, a szállás 50.000Ft/hét, azaz 125.000Ft/hét – mindez tizenkét alkalommal, pont kiadja a másfél millió Forintot.

 Az első két órában 433 hozzászólás érkezett, valamikor ezen a ponton mondtam ki először, hogy ez „emberkísérlet”, a szó nemesebb értelmében.

Ekkor már látszott, hogy a péntek este 18h előtt néhány perccel az egyik közösségi oldalra felkerülő pályázati felhívás, ahol vasárnap éjfélig, azaz összesen 54 órán keresztül lehetett „szavazni” egy-egy gyermekre, tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy egy eddig elképzelhetetlen, átfogó és valljuk be, nem csak magukat a pályázatot kiírókat megdöbbentő látleletet adjon az érintett családokról, leszámítva természetesen a teljesen hátrányos, tehát online felületeket még ismerőseik segítségével sem elérő, illetve a legtehetősebb, tehát az ilyesfajta „koldulásnak” még csak gondolatát is sértődötten visszautasító érintett családok csoportját.

Nem adták könnyen a lehetőséget, több volt ez, mint olcsó „like-vadászat”: itt először meg kellett találni a pályázatot kiíró alapítvány bejegyzését, majd aki még nem volt tag, annak túl kellett lendülnie azon, hogy nem engedi a rendszer hozzászólni a bejegyzéshez, észre kellett venni a csatlakozási kérelem gombot, a kérelmet el kellett küldeni a csoporthoz, mindezek után türelemmel meg kellett várni a csatlakozás visszaigazolását, és csak ekkor lehetett szavazni, egy hozzászólásban megjelölve a gyermek nevét.

Így, ilyen feltételekkel, 17370  azaz tizenhétezer-háromszázhetven szavazat érkezett. Még nem tudjuk, hogy pontosan hány gyermek neve keringett ezekben a napokban a kommentek között, még nem tudjuk, mennyi ajánlás, hány lelkes támogató, szomszéd, ismerős, barát, munkatárs, a telefonját sokáig elkeseredetten bűvölő, de mindenképpen és mindenáron segíteni akaró nagyszülő vagy dédszülő, hány megosztás, üzenet vagy beszélgetés kellett ahhoz, hogy ezt meg lehessen nyerni.

Szó szerint özönlöttek a hozzászólások az eredeti kiíráshoz, lány -és fiúnevek, szépen katonásan, ahogy a pályázati felhívásban volt, itt-ott egy „hajrá”, „sikerülni fog”, egy-egy becenév, egy-egy mosolygó smiley vagy egy ölelés.

Peti 12 éves lesz. Először azon gondolkodott, hogy az általa ismert érintett gyerekek szülei közül kinek lehet a legtöbb ismerőse, aki mozgósítható? Ki van benne olyan csoportban, ahol -  ha mindenki küld egy szavazatot - „simán lehet nyerni”? Szóba jött, hogy be kellene nevezni Bálintot vagy Alízt…  az, hogy esetleg saját magának akarja megnyerni, eszébe se jutott, és amikor megkérdeztük, hogy miért nem azon gondolkodik, neki vagy nekünk van-e annyi ismerősünk, hogy érdemes legyen megpróbálni, akkor szemlesütve azt mondta, ő nem indulhat, mert sokan vannak, akik „rosszabb állapotban” vannak nála. Aztán persze eljátszott gyerek is, felnőtt is a gondolattal, hogy végül is …. hátha… milyen jó lenne…. kitalálta, hogy csak akkor indul, hogy ha megnyeri, akkor nem havonta, hanem csak kéthavonta megy, de nem egyedül, hanem Bálinttal, mert akkor már neki is nyerni akart.

Kipróbáltam, megosztottam, elkezdődött. „Nem tudok hozzászólni” , „nem igazolják vissza a csatlakozást” , „csak egyszer lehet szavazni?”, „hová kell írni a nevét?” … ezek voltak a leggyakoribb kérdések, csoda egyébként, hogy ezt a  terhelést (átlagban óránként 320 hozzászólás, a hozzájuk tartozó csatlakozási kérelmekkel) bírta csoportadminisztrátor és az oldal is. Mi „csak” több, mint 400 szavazatot kaptunk. „Csak”?! Még mindig megállásra késztető, fantasztikusan jól eső érzés, hogy ennyi ember billentyűzetet ragadott, időt szánt rá, és tett értünk. Volt, aki az osztály-és edzőtársai segítségét kérte, más a megyei újság internetes oldalára tetette ki a felhívást, volt, aki egy közösség csoportjában kérte a Petit jól ismerőket, hogy szavazzanak ránk, és volt, aki kora reggel vagy éppen késő este sem sajnálta arra az energiáját, hogy az ismerőseit egyesével megszólítva juttassa Petit szavazatokhoz.

Kitaláltuk, hogy aki minket segít, annak köszönetképpen mi is küldünk egy apró visszajelzést, egy „ölelést”. Régen volt már ilyen napunk, hogy valamelyikünk kezében folyamatosan ott volt a telefon, és félig hangosan számolgatva 123…124..125… próbáltunk lépést tartani a beérkező ajánlásokkal.

Nem az számít, hogy ki nyerte meg. Az számít, ami a hozzászólásokban megjelenő nevek, sorok, családok mögött van. Minden érintett, induló család számára voltak hullámvölgyek ebben a két és fél napban. „Induljunk? Sikerülhet? xy beelőzött, még sok szavazat kell!” …és megint elsodorja az embert az ár, beleállunk a döntésbe, megosztunk, üzenünk és szavazatokat vadászunk…. és a nagy küzdelemben lassan már nem is akarjuk meglátni a lényeget. Érkezett a megyei lap közösségi oldalára egy megjegyzés, ami azóta nem enged el, és ami a helyzet abszurditására tökéletesen világít rá: családok azért gyűjtenek szavazatokat, hogy nyerjenek. Hogy „nyerjenek” – mit is? egy kezelést.

Aki valaha látott már ilyen intenzív kezelést, az tudja, hogy az teljesen más, mint amit egy bármelyik átlagos gyerek, szülő vagy család valaha is nyerni szeretne. Az intenzív kezelés nem a játszóház, nem egy vidám nyaralás, nem egy sima hét szabi az oviból vagy a suliból… akár milyen jól is tálaljuk a gyereknek, az intenzív kezelés az munka, macera és könnyek, rengeteg erőfeszítés, amiről az okos felnőtt. és az egyre ügyesebb és okosabb gyerek is persze tudja, hogy jó és kell és fontos, de attól még „fáj”.

Azt tudni kell, hogy a kezelés, a fejlesztés, különösen is az intenzív és rendszeres, nagyon fontos és jó, ha és amennyiben szakember által irányított keretek között történik.

Azt is tudni kell, hogy a pályázatot kiíró alapítvány és a hozzájuk tartozó közösségi oldal csoportja tényleg egy csoda.

Azt is tudni kell, hogy már előre örül mindenki, azok is, akik most nem nyernek, hogy lesz egy gyerek, aki számára ez a csoport elő fogja teremteni ennek az egy éves kezelésnek a költségét.

Csak az a baj, hogy már szinte senkinek sem üti meg az ingerküszöbét, hogy ez az egész miért 1,5 millió Forint költséggel valósul meg.

Az a baj, hogy  ennek a néhány száz családnak egyébként rendszeresen olyan ellátást kellene kapnia, ahol mindaz, amiért most a szavazatokat, és a következő napokban majd a felajánlásokat gyűjtögetik, alapellátás szintjén valósul meg. Szakorvosok által támogatott és felügyelt módon, közfinanszírozott egészségügyi ellátás keretein belül.

Az a baj, és ez talán a legnagyobb, hogy péntek este 18h előtt néhány percig még senki nem tudta volna hitelesen megmondani, hogy hány olyan család is él ebben az országban, akik bármikor azonnal ugranának, bárcsak egyszer lehetőséget kapnának egy ilyen intenzív fejlesztésre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.