Talán 2010 szeptembere volt, amikor bedobtak egy szórólapot: Gekko játszóház indul Veszprémben. Telefon, időpont, kipróbáljuk. A megbeszélt nap előtti éjjel kitört itthon egy vírus - nagyon nem szeretek időpontot lemondani, de nem volt más lehetőség. A vonal végén valami máig elkísérő nyugalom, kedvesség: köszönik, hogy szóltam, egyeztessünk másik napot, várnak.

Gyakorlatias voltam, az akkoriban rendszeres nevtanos konduktív órák egyike utánra tettük át, Istenem, akkor még mennyit számított, hogy valamiért "be kell menni Veszprémbe"....

Beléptünk, a recepciós pult mögött ismerős arc Füredről, "jé, Márti, Te csinálod? jajj, de jó!" mert hiszen a játszóház vezetője Sebestyén Márti volt, gyermekkorom nyarainak szomszéd lánya.

"Bemehetek vele? Most jöttünk egy konduktív foglalkozásról, lehet hogy fáradt lesz, nem baj? Nem csoportos, egyéni fejlesztést szeretnék, van ilyenetek? " ...  záporoztak a kérdések, a gyerek meg már be is vonult Anitához, mert a hely szép volt és színes, a "néni" kedves és barátságos, és anya is jött utána.

Nagyjából 45 perc után (ami elvileg képességfelmérés volt, gyakorlatilag játék) Peti mosolyogva, én teljes döbbenettel jöttem ki. Kis túlzással persze, de szinte teljesen ugyanaz történt akkor odabent, mint az azt megelőző órában a Nevtanban, és mégis: minden teljesen más volt.  Nem tudom szebben megfogalmazni, és semmi esetre sem szeretnék megsérteni senkit, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ég és föld volt a külömbség.

Maradunk, döntöttem el, kerül amibe kerül. Eleinte heti 2 egyéni fejlesztésre jártunk, az órák  a nevtanbam megszokottak szerint 3-4 részből álltak, nagymozgás, finommotorika, egyéb, talán csak a tényleg pető-spcifikus priccses feladatsor hiányzott.

Csak, hogy érzékeltethessem, milyen boldog voltam: egyik alkalommal még Édesanyámat is becipeltem magunkkal egy foglalkozásra, "nézd, itt így bánnak Petivel" ...mert azt akartam, hogy lássa, ilyen is van.

Közeledett, majd eljött Peti 3. születésnapja, bekerült az "SNI"-s rendszerbe, 2011. márciusától egészen 2012. áprilisáig levelezgettünk a helyi hivatalokkal, hogy hová és miként is járhat Peti óvodába, és időközben Márti és csapata is egyre sejtelmesebben mosolygott a szinte minden foglalkozás előtt/alatt/ után felhangzó sóhajomra "csináljatok már egy óvodát!"

Sikerült. A játszóházból Családi Napközi, majd Magánóvoda lett, az önkormányzat Támogatási szerződést írt alá, és hosszabbított meg időről időre, megjártunk minden bürokratikus hegyet és völgyet. Ugyanaz a három éves gyerek, aki az egyik helyen egy szeretett, elfogadott, megbecsült valaki volt, "A" Peti, a bürokrácia szemében a balhés szülők problémás gyerekét jelentette, egy "ügyet", amit meg kell oldani, mert egyébként a Kormányhivataltól  a Hatóságokig mindenkit rájuk uszít az elvetemült anya.

Itt és most nem számít már, hogy milyen nehéz volt. Álljon itt a köszönet szava, Mártinak, aki mindenben partner volt, aki megfelelt az összes hivatali elvárásnak és előírásnak, akinek legalább annyi munkája van abban, hogy Peti az első "törzstag" lehetett az oviban, mint nekem magamnak. Tette ezt mindazért, mert ő is azt akarta, hogy Peti ott legyen, olyan természetességel, mint ahogyan azt az első, lemondani kényszerült időpontot arrébb tettük.

Rohantak a hónapok: zenei fejlesztés, játékos angoltanulás, egyéni és csoportos mozgásfejlesztés, és persze az elmaradhatatlan kiscsoportos fejlesztések adtak keretet a játéknak és a mindennapoknak. Anita néni fejlesztéseit Bogi vette át, és az első óvónénink, Marika néni lett.

A kezdetekben néhány aprósággal működő családi napközi első reggeli megérkezője általában Peti volt, hiszen az iskolás Anna miatt időben kellett érkeznünk, máig őrzöm  azoknak a napoknak emlékét, amikor Marika néni és Peti együtt álltak neki az aznapra tervezett foglalkozás előkészítésének.

A következő évben igazi óvóbácsi vált életünk részéve Balázs bácsi személyében, akinek hála Peti cipót sütött és szőlőt préselt, aki bevonta a férfias munkákba, rajzolt és énekelt, és minden gyerekben tisztelte és szerette az embert.

A harmadik évben már igazi sokadalom járt az oviba, ez a nagy barátságok, a híres négyes éve volt. Ebből az időből mindenféle kerítés alatt kiásott menekülőárkok, udvari építkezések és nagyfiús csibészségek jutnak eszembe, és az a fontos tény, hogy igen, Peti barátkozik, hogy nem "csak" szeretik és elfogadják, hanem maguk közül valónak és igazi társnak tekintik a kortársai .... nagyon remélem, hogy ez így is marad.

Az idei, utólsó évről már írtam korábban, most csak annyit, hogy igazam lett, ez az év tényleg olyan volt, "mint a mesében" (http://meddigamienk.blog.hu/2015/01/07/mint_a_meseben_843) ..... a két csoporttal működő oviban tegnap a ballagásra 10 szál virágot vettünk Petivel, mert ennyien gondoskodnak róla, róluk nap mint nap.

Az utolsó, idei tanévre az ovi "'saját" konduktorral is kibővült, remélem, hogy Zsuzsi néni még az alsós években is elkíséri majd Petit.

Anna még a 2012-2013-as tanévben sikeresen iskolát váltott, hogy legalább egy városba hordjuk őket, így idén negyedik éve már, hogy minden reggel 7.25 körül kikanyarodik a fehér meriva az udvarról, hogy naponta 4szer megjárja a Balatonfüred - Veszprém távot.

Örökre hálás leszek, hogy így telhettek el az ovis évek. Fontos volt, nagyon, hogy amikor 15 hónaposan szembesültünk azzal, hogy Petivel komoly gond van, amit még lehet, megelőzzünk. Heti 3 fejlesztőpedagógus által tartott kiscsoportos foglalkozás, Bogi néni értő-féltő-szeretettel teljes munkája a biztosíték arra, hogy idén szeptemberben ugyanolyan, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy jobb esélyekkel indul, mint a többi kis elsős.

 Tegnap elballagtunk, és Peti minden kimondott és ki nem mondott álmomat teljesíte tte: önálló, okos, ügyes nagyfiú, komoly barátai vannak, és -igen, most először, a bal lábán nem a orra kopik a szandijának, hanem a sarka és talpa.