"Volna egy "merényletem" …. Anya, akkor téged most a Főorvosnő elhívott előadást tartani a CP-sre?! … Igen Peti, azt hiszem..." ezek a mondatok Zalaegerszegen hangzottak el, úgy nagyjából 3 perc alatt, a 2018-as tavaszi rehabilitáció során, mintegy "mellékesen", két gyógytorna és egy főorvosi vizit között valamikor...  Hogyan is jutottunk idáig? A CP-kongresszusokkal közös történetünk négy éve, a zalaegerszegi 2018-ban kezdődött el...

... egy sokadik alkalomra sikerülő telefonbeszélgetéssel. Nem volt mit veszítenem, bátran merhettem őszinte lenni. Az alig pár perces beszélgetésben elsoroltam, hogy hol, mit és mikor próbáltunk már, hogy addig honnan hová jutottunk, hogy egyébként mi volt az, ami segített, és mi volt az, amit vagy mi magunk hagytunk abba, vagy éppen ki milyen indokkal küldött el minket. Így is jöhetünk? -kérdeztem, és jött a válasz, persze, jöjjenek el, megnézem, és elmondom, hogy tudunk-e segíteni, önök meg eldöntik, hogy szeretnének-e jönni.   

Így jutottunk el Zalaegerszegi Szt. Rafael Kórház gyermekrehabilitációs osztályára, ami mára túlzás nélkül mondva is viszonyítási pont, kemény és hatékony munka, várva-várt két hetek, felnőtteket is elérzékenyítő barátságok születésének és feledhetetlen nyári élmények szerzésének helyévé vált. Nincs "kolbászból a kerítés", nem könnyebb ott sem a mindennapok munkája, mint bárhol máshol, és mégis... tapintható egy nyitottság, egy olyan szemlélet, melyet szégyenszemre én is csak sokadik odapillantásra tudtam a CP-kongresszusokhoz kötni, pedig mennyire, de mennyire ugyanarról van szó...

CP-kongresszus... Peti egyik konduktora, Zsuzsi hívta fel a figyelmemet annak idején erre a rendezvényre, és mivel a program jónak, a téma nagyon is húsba vágónak és a lehetőség, egy egész nap csak a "nagyoktól" tanulni, igazán egyedinek ígérkezett, hát regisztráltam. Nem bántam meg, az elmúlt négy év során rengeteg jegyzettel, ismerettel, bátortalan odaköszönések helyét szépen lassan átvevő, az ismerősöknek járó összemosolygásokkal és eszmecserékkel gazdagodtam.  "A CP-s" az éves program megkérdőjelezhetetlen része lett, és amikor a kisördög azért néha megkérdezte bennem, hogy mégis mit is keresek egy ilyen szuper szakmai fórumon, a rendszeresen a program részét képező, előadóként megszólaló szülők jelenléte mellett még azzal is megnyugtathattam magam, hogy ezt az egész rendezvénysorozatot egyébként is "ránk írták", hiszen a kongresszus évről-évre változó tematikája tökéletesen követi Peti épp aktuális fejlődési szakaszait: együtt mentek iskolába, idén pedig éppen együtt önállósodó kiskamaszok :) 

 Feladat? Kihívás? Lehetőség? Megtiszteltetés? … ezek mind, és még mennyi minden más. Hol a határ, meddig érdekes a mi szubjektív történetünk, és hol kezdődik az, ami mindenki számára informatív? Mi az, amit el lehet, mi az, amit el kell, és mi az, amit még itt sem lehet elmondani? Hogyan fogja fogadni a szakmai plénum, az ország vezető gyermekrehabilitációs, gyermekortopéd, gyermekneurológus szakemberei, az intézményvezetők, a terapeuták, a segédeszközellátók és a többi érintett szülő azt, amit ki kell mondani? 

Nehéz hét volt, mire végleges formát öntött az előadás, nem könnyítette meg a folyamatot sem a kongresszus időközben módosult helyszíne és rangos elismerése, hiszen a rendezvény belekerült a SOTE 250 évének ünnepi rendezvénysorozatába, sem a természetesen pont ilyenkor a családba berontó nagyon-lázas és nagyon-beteg gyerek szindróma, aminek hála szerdán hinni még nem, csak remélni mertük, hogy tényleg eljutunk pénteken a díszteremig.

Sikerült. Azt mondják, nagy taps volt, elhangzottak nagyon megtisztelő, váratlan és meghatóan elismerő mondatok, kaptam nagyon sok pozitív visszajelzést és örökre belém égő gesztust. Nem volt hangja a videóknak, és égve maradt pár lámpa is, ami nélkül még jobb is lehetett volna, de nem ez az, ami számít. Sokkal inkább az a fontos, hogy ismét bebizonyosodott: érdemes, és csak így érdemes. Szakembernek, szülőnek, gyereknek egyaránt csak így: egymást meghallgatva, egymásra figyelve, az egy közös célnak a saját kényelmünket, hiúságunkat és érdekeinket alárendelve, Értük.  Köszönet és elmondhatatlan hála Dr. Elmont Beatrix  Főorvosnőnek, aki jobban hitt bennem, mint jómagam, aki évek óta azért küzd és azt éli meg a mindennapokban, ami ennek a blognak, az egyesületnek, az egész nyilvánosságnak célja: hogy jól csináljuk azt, amit tennünk kell, mert máshogy nem szabad, nem érdemes. Köszönöm.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.