Testnevelésből felmentést kap az értékelés alól, 23-an lesznek az osztályban, nem "csak" az iskola nagyon jó, hanem a tanító nénik is, és sok szeretettel várják Petit  -  nagyjából ennyi volt biztos, amikor szeptember elsején kezdetét vette az iskola.

Eltelt egy hónap, pénteken megünnepeltük a hetedik születésnapot, itt az ideje egy pillanatképnek.

Minden, de minden reggel örömmel kel. Általában magától ébred, de amikor nem, és azon ritka napok egyike van, amikor ébresztenem kell,  akkor is úgy szoktam járni, mint múlt hét csütörtökön: megsimogattam, megpusziltam az alvó gyereket, kinyitotta a szemeit, és az első, amit mondott, az volt: "mehetünk le", azaz mehetünk kakaózni a konyhába.

Az önállósága, otthon vagy akár az iskolában, kizárólag a rendelkezésére álló időtől függ. Három  esetben csinál meg mindet szó nélkül egyedül: ha tudja, hogy valamiért sietni kell, és ezzel segít, ha nagyon sok ideje van, és értelmesen akarja eltölteni, vagy ha olyan a helyzet, hogy pl az a dolga, hogy önállóan átöltözzön az osztályban. Egyéb esetben még engedi, hogy segítsünk mondjuk felöltözni, és ennek tulajdonképpen nagyon örülök, maradjon is még egy darabig a hosszú ujjas felső ujjába titokban belülről belekapaszkodó kiscsibész, aki nagyokat nevet anya hiábavaló erólködésén, amikor a fején sehogyse sikerül áthúzni a ruhát..... de amikor tegnap rákérdeztem, hogy tesi óra előtt kell-e a tanító néninek segítenie neki, majdnem meg is sértődött.

A tanulmányi előmenetéről, hogy szakszerűen fogalmazzak, nagyon szerény ismereteim vannak. Ami biztos, az az, hogy a legjobbnak számító arany csillagon, és a hierarchiában közvetlenül ez alatt található piros csillagon kívül eddig csak piros pontot hozott haza, ami ugyebár rosszat nem jelent. Minden 1.a.-s kisgyerek padjára van ragasztva egy szívecske, rajta öt aranypöttyel, aki rossz fát tesz a tűzre, az elveszít egy-egy pöttyöt. Aki viszont egész héten képes megtartani mindet, az péntekenként a jóságért is kap egy aranycsillagot, hát a mai napig Peti egyet sem veszített el.

De hogy mit is tanul? Az a helyzet, hogy gyakorlatilag az egész osztály napközis, és a délutánt is a saját két tanító nénijükkel töltik, ahol az ebéd-játék-mozgás hármasa után a két délutáni tanóra a nap szerves részét képezi, tehát nem is volt kérdés, hogy Peti is egész napos legyen-e. Ennek viszont az az egyik kövekezménye, hogy házi feladat, órai munka és tankönyv csak akkor jön haza, ha valamivel nem végez, vagy ha valamit esetleg még gyakorolnia kellene....hát, ilyen még nem volt, itthon csak szorgalmiként kapott színezőt vagy szakkörös házit látunk. Olyan önállósággal, ügyesen és lelkesen tanul, hogy minden előzetes elképzelésünket túlszárnyalja, és tegnap előtt leírta nekem egy lapra, írott betűkkel, hogy "ma-ma".

Első reggel kicsit elszontyolodott, mert mire beértünk, már a teljes első padsor foglalt volt, de nap végére megbarátkozott a helyével, és addigra az is kiderült, hogy elől úgyis "csak" a lányok akarnak ülni.... Bölcs tanárnénis meglátásra a padsor szélére került, onnan könnyen mozdul, ha táblához, tanári asztalhoz vagy bárhová menni kell.

Semmiből, de semmiből nem akar kimaradni, leszámítva talán az udvari focizást, amit első nap ugyan kipróbált, de a futás hevében el is esett, azóta nem áll be. Nem akarom, nem merem elkiabálni, de nagyon jól érzi magát. Sok barátja van, szívet melengető érzés, amikor felhangzik a 'megjött Petike!" egy-egy reggeli érkezéskor. Szeretik, sőt...van egy osztálytársa, aki első perctől mellette van, senki nem kérte, senki nem bíztatta, de amikor kell, ott van Peti mellett és megfogja a kezét a lépcsőnél, Peti szavait idézve "már ráérzett" hogy mikor és hogyan kell segíteni neki.

Végtelenül boldog  és hálás vagyok azokért a dolgokért, amelyeket elértünk. Iskolába jár, talán anyai elfogultság nélkül is mondhatom, hogy az egyik legjobb és legügyesebb  gyerek az osztályban, fegyelmezett, szorgalmas és fizikailag is bírja a terhelést. Büszke vagyok rá, mert ő az iskolára nem csak a gondtalan játékkal, hanem a kemény munkával töltött évekkel is készült. Büszke vagyok rá, mert mégis olyan tud lenni, mint bármelyik másik gyerek, helye van a közösségében, szeret és szeretik. Nem tudom, hogyan csinálja, de sikerül előbb A PETI-nek, és csak másodsorban a különleges bánásmódot igénylő gyereknek lennie.

Másrészt viszont aggódom, mint mindig. Este hat óra is  van, mire mindenkivel minden szakkör, különóra vagy napközi végeztével hazaérünk, egy kis tanulás (Anna), ceruzafaragás (Peti), leckekikérdezés, vacsi és fürdés után már megint a mese, a torna és a masszírozás között kell rangsort felállítani, mert minden fenti leírt pozitív tapaszatalat alapja, hogy legkésőbb fél 9kor, de sokkal sokkal inkább este nyolckor ágyban kell lennie.

Nehéz, mert a gyerekek életéből napi egy, a felnőttekéből napi két órát vesz el az iskolába- és a hazajutás ideje, nehéz, mert sokkal de sokkal többet kellene tudnunk fizikailag foglalkozni Petivel és akkor arról még nem is beszéltem, hogy Annát kikérdezni sem egy ötperces vállalkozás, és akkor ő még csak a leckét mondta fel, nem mesélt, nem élvezte a beszélgetést, de elmegy az idő az éppen aktuális energiafajtákkal, római császárokkal vagy legnagyobb közös osztót kereső többjegyű számokkal, és megint mindjárt aludni kell.

A gyerekek persze nem aggódnak, különösen nem ilyen dolgokon, mint az idő: egyik versenyjelentkezést hozzák haza a másik után, szakkörök és sportok körül forog az életük, énekkarra járnak és ha nem tiltakoznánk, minden napra találnának maguknak valamit. Az nem is kérdés, hogy Peti sakk-szakkörös házija, vagy Anna sudoku feladatai mennyivel, de mennyivel fontosabbak annál, hogy éppen hány óra is van már, és mit is kellene csinálni....

Az iskolában egyenlőre heti egy alkalommal van úszás, heti egy alkalommal gyógytestnevelés, hetente járunk Zsuzsihoz konduktívra és persze havonta Pestre, hogy Edit átnézze az izmokat. Szeptemberi állás szerint vádliban már egész jók vagyunk, hasra-hátra-combra kell gyúrni, úgyhogy az esti tornák kereteit most ez adja.

Az őszi szünetben szeretnék eljutni Petivel egy második ortopéd szakvéleményhez is, mert nagyjából 3 hónapja feltűnt, hogy a bal lába 1cm-el rövidebb, mint a jobb, mostanában kell majd kiderülnie, hogy ez egy élettanilag normális fázisa-e a növekedésnek, mert nyáron egyébként hatalmasat nyúlt, vagy valami más okozza esetleg.

Hát, röviden így állunk a hetedik szülinap hétvégéjén. Túl vagyunk az első kiesett tejfogacskán, a rendőr korszak még mindig tart, kibővítve valamilyen mancs őrjárat és persze a Mentőbotok iránti rajongással, még mindig az Illés a kedvenc zenekara, élen persze a dobszólókkal, és a mai napig  nem változott az sem, hogy soha, semmilyen boltban nem könyörög semmiért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.