Többen kérdezték, hogy a sok fejlesztés, torna vagy kezelés mellett, itthon mit is szoktunk csinálni Petivel. Őszintén szólva, a "melyik terápiát is válasszuk a gyereknek?" kérdésre adandó helyes válasz megtalálása mellett talán ez a második legnagyobb kihívás a mindennapokban.

Peti mellett nincsenek "üresjáratok"... lehet akár napi két fejlesztő foglalkozása, járhat a világ legjobb ovijába vagy vonatozhat hosszú órákat azért, hogy eljusson egy-egy kezelésre, attól a pillanattól kezdve, hogy velem, velünk van, automatikusan újra elindul a fejlesztése.

Kicsit olyan ez, mintha két és fél évvel ezelőtt valami megváltozott volna bennünk, akaratunk vagy érdemünk nélkül, sőt, még csak nem is tudatosan... hiszen mi csak alkalmazkodtunk a helyzethez, elkezdtük figyelni Peti minden mozdulatát, és azonnal és folyamatosan korrigáltuk amit kellett. 

Nagyon hamar megtanultuk hogy mi is az, amire egy spasztikus cp-s gyereknél figyelni kell:

• Egy spasztikus gyereket nem veszek "oldalra" fel, mert ha ugyanezt úgy teszem meg, hogy magammal szembe fordítva veszem fel, akkor sokkal jobban tudom lazítani az adductorait
• ameddig nem érti meg vagy fizikailag nem képes nem a lábai közé beülni, addig nem játszik a földön, vagy ha igen, akkor hason fekve....és ekkor is szinte percenként meg kell igazítani a bokáját, hogy ne rövidüljön az Achilles...
• egy spasztikus gyereket úgy ültetek le a kisasztalához, hogy a lába alatt akkora sámli van, amely pont derékszögben tartja a lábfejét
• minél többet kell úgy játszani, hogy az ölünkbe ültetjük, és figyelmét elvonva egyre szélesebb terpeszben tartjuk.. és ugyanez igaz az önálló ülésre is, hosszű hónapokig például csak úgy néztünk mesét a tévében, hogy megtámasztva terpeszben ült, és mivel nem az adductorokra figyelt, egész jól lehetett"észrevétlenül"  nyújtani az izmokat
• nagy nagy hiba volt - bár tudom, hogy akkor még nem sejtettük, hogy baj van, de akkor is - az, hogy Petinek volt bébikompja, ami csak ártott, mindenkit lebeszélnék róla. Persze nagyon nem szerette, akkor szomorú voltam miatta, ma örülök neki, hogy így alakult 

Itthoni létezésünk, játékaink, eszközeink nagy része alkalmas arra, hogy eredeti funkciója mellett valamilyen fejlesztő hatást is gyakoroljon a gyerekre. Talán azért, mert első pillanattól fogva a lehető legteljesebb életet próbáljuk biztosítani Petinek, rengeteg olyan játék vált mozgásfejlesztő eszközzé, amit amúgy egészséges gyerekeknek terveztek, vagy amit éppen pont Annától örökölt. 

Járássegítő: amikor Peti még csak vezetgetve, kapaszkodva lépegetett, elé tettünk egy chicco-s gurulós járássegítőt, ami minden vacakot csinált (zenélt, világított) de a legfontosabb az volt, hogy nem volt olyan stabil, mint egy beteg gyerekeknek tervezett járókeret. Igaz ugyan, hogy ennek következtében az elején állandóan fogni kellett vagy Petit vagy a járássegítót, mert annyira rátámaszkodott, hogy könnyen felborult vele, de így legalább nem kapott fals stabilitásérzetet és megtanulta azt, hogy ha nem támaszkodik a keretre, akkor nem is esik el vele. A gyerekek éppen aktuális szerepjátéka szerint később az Annától megörökölt játék babakocsi, vagy a tolható, műanyag bevásárlókocsi töltötte be később a maga előtt tolt játék szerepét.

Ugráló kisjeges: láttam azóta minden verzióban, arra a felfújhatós gumi állatkára gondolok, amit alapból szintén egészséges gyerekeknek gyártanak. A dévényes gyógytornász javaslatára vettük meg, Peti eleinte nagyon nem szerette, mert maga a tény, hogy szélesen kell ráülni, fájdalmat okozott neki, ugrálni meg egyáltalán nem tudott vele. Emlékszem, volt jó néhány hónapunk, melyet "blöki" egy póráznak kinevezett cipőfűzőre láncolva töltött, és Peti eszközhasználata arra korlátozódott, hogy kivontatta maga után a kiskutyáját a nappaliba. Emlékeim szerint ebben az időben nem erőltettük nagyon azt, hogy dolgozzon vele, mert képes volt akár fejre is leesni róla, csakhogy ne kelljen rendeltetésszerűen használnia. Azzal vígasztaltam magam, hogy nagyjából egy kezelés áráért vettük, volt már drágább porfogónk is a házban... Mára "blöki" inkább közlekedési eszköz mint háziállat, remekül tud vele úgy ugrálni, ahogy Anna már évekkel ezelőtt megmutatta neki, hogy haladjon is ugrálás közben.

Barkácsasztal: akármilyen hihetetlen, abban az időben, amikor még nem szeretett és nem tudott önállóan megállni, a legnagyobb motiváció a Jézuskától kapott verdás szerelőasztal volt, ami a falhoz támasztva kellő stabilitást adott Petinek, aki hosszú ideig - támaszkodva ugyan, de állva - szerelte a kisautókat. Ha már eszembe jutott az állás, első önálló megállását a sokak emlékeiben még élő fonott kerti karosszékben merte megpróbálni....máig nem értem, hogy egy ilyen bizonytalan talaj által teremtett helyzetet miért érzett biztonságosabbnak, mint mondjuk a "rendes" földet, de talán a karosszék körülölelése volt az, ami felbátorította...

Labdák: minden mennyiségben, méretben és keménységben laknak a tornadobozban. Természetesen ékesíti a gyerekszobát egy nagy, igazi gimnasztikai labda, amit persze mai napig fent tartunk jó magasan a polcon, mert önállóan még balesetveszélyes, de van kétszarvas ugrálólasztijuk is, amit Peti ma már önállóan is tud használni.  Van itthon tüsilabda, lábmasszírozó hengerke, 15cm-es pamut dobókocka, automatás 300Ft-os kb 8cm átmérőjű verdás kislabda, és még sorolhatnám. Rengeteg mindenre jók, mostanában például az a sláger, hogy kisszéken ülve nem azt mondom, hogy a bal lábával végezzen el egy-egy feladatot, hanem előre kiválasztja, hogy melyik lába dolgozik akkor, ha a dobókockával 1-3 ig vagy éppen 4-6ig eső számot dob... a puha labdát össze kell nyomni letett sarokkal, a kemény labdát lábbal el kell gurítani A pontból B pontba, egy kislabdát hason fekve egyenes vonalon kell végiggurítani, és így tovább. Minden torna játék, és minden jól megválasztott játék torna is.

Karikák: a hullahopp karikák nálunk jelenleg karikaszörnyek, akik 3-5 vagy akár 10cm-re is fel tudnak emelkedni a földtől, és akkor Peti, a hős, legyőzi őket és beléjük tud lépni akkor is, ha éppen mozognak. De arra is remekek, hogy az ember átbújjon rajtuk, akár tolatva is. Tavalyi felfedezésünk a Twister nevű összerakható karikás játék, maga a főnyeremény: színes, tehát attól függően, hogy Peti milyen színt pörget, más - más feladatot lehet csinálni ugyanazon a pályán. Van, amikor széles terpeszben kell járni a karikapályán, van, amikor váltott lábbal, van olyan, hogy csak a karikák szélére lehet lépni és van olyan, hogy csak a széléhez nem lehet hozzáérni, mert az a mocsár... minden, de minden feladat más, ma már ott tartunk, hogy Peti is alkot feladatokat. Az a kedvence, ha pirosat pörget, mert a piros mindig a páros lábbal ugrálós feladat... Ja, és el ne felejtsem, hogy ezeket a karikákat lehet kézre, lábra, fejre húzni, vagy épp kormánykeréknek kinevezni.

Sámlik: nem csak a fogmosás vagy a kádba való ki - vagy beszállás fontos szereplői, hanem az akadálypályáink állandó tagjai is. Általában úgy tesszük le őket, hogy egy lépésnyi távolságra legyenek egymástól, és ezt egy olyan helyen, ahol kapaszkodni is lehet (ágy vagy szekrény mellett) és akkor az a feladat, hogy fel- le lépkedni kell rajtuk. Bizonyos feladatoknál az is előforult, különösen, amig Peti kisebb volt, hogy nem székre, hanem a sámlira kellett leülnie, mert onnan ért le teljesen a lába.

Rugalmas szalagok: van itthon, szintén gyógytornászi ajánlásra, de Peti még mindig nem szereti...szerintem még mindig kicsi hozzá, illetve annyira sok minden más van, hogy ez neki még mindig nem elég játékos. Vagy az is lehet, hogy csak mi tálaljuk rosszul, mert ez is benne van a pakliban.

Hinta, gyűrű, mászólétra: tekintettel a társasházi közös udvarra, meg arra, hogy attól, hogy azért kint gyakran van vacak idő, Apa itthonra is szerelt egy hintatartó gerendát, ahol lehet nyújtani, erősödni vagy "csak" egyensúlyérzéket fejleszteni. Nagyon szereti Peti a felakasztható létrás mászókát, eleinte csak arra volt jó, hogy az alsó két foka között átmásszon, ma már vígan fel - le mászkál rajta, persze felügyelet mellett. Jó szolgáltatot tesz az ügyben a kiságy kinőtt babamatraca, amely ilyenkor a mászóka alá kerül, elsősorban anya kedvéért.

Szivacs: a napokban jöttünk rá arra, hogy Peti mezítláb, számára fura terepen gyönyörűen jár, mert ugye odafigyel. Most az a sláger, hogy a fenti kiságyszivacson kell végigmenni, a lehető legtöbb (!) lépéssel, tehát lassan. Nagyon szeret még gurulni, vagy - ami kevésbé terápiás, viszont általában az itthoni torna vége - bunkit építeni vele.

Nagymozgásos eszközök: lassan két éve, hogy egy éppen bezáró játszóháztól megvettük a labdafürdőjüket és két szivacselemet, a videón látható csúszdát és lépcsőt. A torna alap-elemei, és mint ilyenek, utóbbiak bebocsájtást nyertek a gyerkszobába, méretük ellenére is, mert annyira sokat segítenek.Peti fáradtságától függően fel és lemegy vagy mászik rajtuk, mostanság pedig az Achilles túlnyújtásának eszközeivé váltak.

Ikea: fejlesztőpedagógusok Mekkája, komolyan. Legutóbb újjbábot vettem ott, nagyjából 120Ft körüli összegért, amit mi persze a lábújjakra húzunk, és csiga vagy krokodil azon versenyeznek, hogy ki tud jobban elemelkedni a talajtól. De az innen származó gyerekszékek párnája például remek lépőkő, vagy láb alatti magasító, ha pont 1-2 cm hiányzik.

Tricikli és bicikli: Petinek is volt tolható háromkerekűje, azt azért szerettem, mert a pedálok akkor is mozogtak, amikor én toltam a gyereket, tehát passzívan ugyan, de átmozgatta Peti lábait. Mostanában már igazi nagyos, pótkerekes 12"es biciklivel száguldozunk, nagyon jó, elsősorban azért, mert ha Peti rossz tartással teszi a lábát a pedálra, nem tud tekerni, tehát automatikusan korrigálja a lábtartását. Arról nem is beszélve, hogy mennyit erősödik, illetve milyen nagy sikerélményt és önbizalmat ad neki az, hogy már ő is tud biciklizni.

Műanyag botok: nálunk speciell a játék takarítószett felmosójának és partvisának rudai váltak a karokat lendítő feladatok eszközeivé. De, csak a történelmi hitelesség kedvéért, el kell mesélnem, hogy az akkor 20 hónapos Peti egy Dédinél töltött hosszúhétvége alkalmából kiszedte a kiságy kivehető léceit a helyükről, és azokkal mutatta be friss petős tudományát... mi meg nem tudtuk, hogy sírjunk - e azon, hogy a gyerek már játszani is csak konduktív módszerrel tud, vagy nevessünk.

Kisautó, kismotor: Peti még első szülinapjára kapott egy többfunkciós kiskocsit, amire szintén széles terpeszben kellett felülni, azon sokat játszott a lakásban, mert könnyen haladt előre vele, ellentétben a fent emlegetett ugrálóval, de utcai közlekedésre nem volt jó, mert akkor nem hajtotta magát, hanem csak feltette a lábai és várta, hogy toljuk. Bevált viszont a kismotor, igaz, mire Peti olyan ügyes lett, hogy már motorra lehetett ültetni, nagyon keresni kellett azt a típust, ami már elég magas, de még elég stabil is volt. Tény, hogy motorozni nagyjából egy évvel később kezdett el, mint a többi gyerek, de egy bukósisakkal felvértezve nagyon nagyon szerette, Számomra fura volt, de a bokasín még a motorozásban sem gátolta meg, sőt...

Zenélő járószőnyeg: egy konduktív foglálkozáson láttuk, és interneten sikerült egy használtat beszerezni, ami nagyjából két évig bírta. Nagyon aranyos lábnyomok vannak rajta, és ha és amennyiben a gyerek rálép, akkor minden tappancs hangot ad(ott), ami azonnali visszajelzés volt a lépésről, gyereknek és szülőnek egyaránt. Ez a szőnyeg például évekig egyszerűen csak ott volt a gyerekszoba szőnyegén, és amikor Peti -no meg persze Anna - arra járt, végigsétált rajta. Ma is megvan, szeretik is, de a zenebona feladta...

Biztos, hogy rengeteg mindent kifelejtettem, de talán a fentiekből is látszik, hogy gyakorlatilag bármi lehet mozgásfejlesztő tornaeszköz.

Volt egy időszak, amikor erőszakosan, rutinszerűen próbáltunk otthoni tornahelyzetet teremteni, de ez általában ellenállásba ütközött, mert az azért elég ritka volt, hogy a szoros napirendje mellett lett volna kedve tornázni is.

Az őrlődés és a folyamatos önvádaskodás, hogy még ennyire se vagyok képes, hogy a gyerek velem is akarjon tornázni, lassan de biztosan ment át egy olyan élethelyzetbe, hogy Petinek egyszerűen olyan környezet lett teremtve, hogy akaratlanul is olyan dolgokba ütközzön, amivel mozgását fejleszti.

Ennek a folyamatnak persze jelenleg sincs vége, ma sem tudok nyugodt szívvel mosogatni addig, amig a gyerek csak úgy "elvan" a szobában, mert ugye ott a kisördög, aki azt gondolja, hogy lehetne inkább feladatozni is, de ez mostanában azért javul, mert általában olyan helyzetben találom a gyerekeket, ami egy átlagos fejlesztőfoglalkozásnak is megfelel.

Kellett ehhez az, hogy az immár kilenc éves Anna valamilyen csodás módon ráérezzen arra, hogy Peti vele vagy inkább az ő kedvéért szívesen dolgozik, és ma már gond nélkül megtart neki egy komplex nagymozgásfejlesztő foglalkozást, akár reggel 7kor is. És nagyon kellett ehhez a "varázslavegő" is, ami annyira lelazította Peti feszes izmait, hogy a torna ma már ne vagy csak ritkán okozzon fájdalmat neki.

Ma már ott tartunk, hogy a gyerekek úgy ülnek le társasozni (persze olyan játékkal, ami mellesleg a finommotorikát fejleszti, de ez egy másik bejegyzés lesz), hogy Peti előtte öt percig túlnyújtja az Achilles-ét, mert Anna addig szépen, lassan, direkt nagyon lassan kikészíti a játékot, amig Peti abban a pózban marad, amit Anna egy konduktortól hallott és amit Peti ugyan nem szeret, de ha ez a játék "ára" hát akkor megteszi.

Átlag hetente két-háromszor épül igazi tornapálya, a többi napokon csak egy - egy eleme kerül elő, de a gyerekek úgy élnek, hogy kihasználják az eléjük tett mozgásfejlesztő lehetőségeket. Túl minden tárgyon és eszközön, azt kell mondanom, hogy a legjobb és leghatékonyabb mozgásfejlesztést Peti Annától kapja meg, azt hiszem, sohasem fogom tudni megköszönni Neki azt, amit a testvéréért tesz, napról napra egyre tudatosabban. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.