Thera-suit terápia

Az idei kompelx rehab egyik fő motorja és alapeleme volt. Április elején, egy szombat délután adódott lehetőségünk arra, hogy bepillantást nyerjünk a terápiába. Nagyon pozitív volt már az első benyomásunk is, úgy a helyről, mint magáról a kezelésről. Tetszett, hogy Csilla a megbeszélt időpont előtt pár nappal felhívott, adatokat és méreteket egyeztetni, úgy éreztem, ismeretlenül is várnak bennünket, készülnek, Peti nem egy "eset" a sok között, hanem egy gyerek, akiről ez az egész szól, akiért és nem aki miatt ők dolgoznak.

Meglepett a hely nagysága. Persze, internetről ismertem már a Borsóházat, de megfogott a profizmus, minden téren. Teltház volt, mivel egy nyílt nap keretén belül mentünk, de ennek ellenére nem volt tömeg, a családok szervezetten,  fix időpontokra érkeztek, szerintem 2 percet sem kellet várnunk. Anna és Apa is  bejöttek a Petinek kijelölt szőnyeghez, és legkésőbb amikor az űrhajósruhára emlékeztető Thera-suit ruhában lábra állította a kedves magyar terapeuta az elképedt Petit, tudtuk, hogy jönni fogunk. Teljesen más volt a gyerek tartása, állása, laikus szemmel is látható volt a változás, húzta a ruha a helyes pózba.

Kicsit utánaolvasva, utánakérdezve eldöntöttük, hogy két hétre jövünk, és a hatékonyság maximalizálásának érdekében egy lehető leglazább Petivel, tehát a hbot-val kombinálva. A tervek szerint 10 alkalommal, délutánonként 2-2 órában jártunk volna erősödni, a budapesti rehab-hetek utolsó két hetében.

Hétfőn, május 26.-án kezdtünk, az első alkalom ugyan itt is az ismerkedésről és az állapotfelmérésről szólt, de össze sem lehetett hasonlítani a rehabilitációs osztály gyógytornájának első fogalkozásaival. A gyerek "kórtörténetét" masszázs közben beszéltem át Marta-val, mialatt Peti boldogan húzogatta egy borzalmasan ronda, de látványosan hatékony gumipókszörny tüskéit, és láthatóan nagyon élvezte a relaxálást. Marta elkérte az összes leletet, ami releváns lehetett, de mindez nem ott és akkor került elolvasásra, nem vette el a gyerek terápiás idejét ez sem.  Ezek után komoly munka következett, Marta nem úgy mérte fel a gyertek állapotát, hogy megkérdezte tőlem, mennyit is bír sétálni, hanem feladathelyzetbe hozta, és az egyre nehezített kihívások között jutott el a határokig. Meddig bír megállni az egyensúlyozó-deszkán? Mennyire nyújtja ki kezét? Dob két kézzel? Ha igen, akkor is, ha labilis alatta a talaj?

Nagyjából egy óra után következett a ruha. Tetszett nagyon, ahogy Marta a gyerekkel bánt. Annak ellenére, hogy Peti nem beszél angolul, Marta pedig "csak" az alap-és fontos szakkifejezéseket tudja most még magyarul, egy pillanatig nem voltak kommunikációs problémáik, sőt.... sikerült úgy "rászerelnie" a Thera-suitot, hogy Peti ne féljen, hanem inkább élvezze a szereléssel rá háruló feladatokat, és egy-egy majdnem elkeseredős pillanatban mindig volt egy lelkesítő-bátorító mosolya, ami túllendítette Petit az ismeretlentől való aggodalmán.

Első nap alig bírt megállni a ruhában. Pont mielőtt elkezdhette volna sajnálni magát, Marta kilátásba helyezte a piros hintán való pihenést, amennyiben elsétálja odáig azt a néhány lépést.... hát Peti megtette. Majd annyira felbátorodott, hogy még a futópadra is fel mert menni a ruhában, itt első nap 3x1 percet volt, úgy, hogy az első körben kapaszkodhatott és Marta is tartotta, másodikban már csak Marta tartotta, majd harmadikban gyakorlatilag már önállóan állt és járt rajta.

Nagyon fontos volt, hogy amint Marta úgy látta, hogy Petinek valami sok vagy valami fáj, azonnal csökkentette vagy le is vette az ellenállást a ruhán. Elérte ezzel azt, hogy első nap nem ijeszette el a gyereket a feladattól, a helytől, magától vagy a ruhától, és igaza lett, mert a napok múlásával egyre nőtt a ruhában töltött idő, és egyre nehezedhettek a feladatok is.  

A hét folyamán Peti megismerkedett a "rázógéppel" és a terápiás feladatokat segítő fejlesztő eszközökkel, lépcsőt mászott, akadálypályákon kelt át, egyensúlyozott és célbadobott, karikákat dobott és vett le botokról, teli pohár vízzel sétálgatott és dolgozott, nagyon nagyon sokat.

Második nap már csak annyi időre engedte, hogy bemenjek vele, amikor a ruhát felvette, harmadik naptól kezdve már addig sem. Második napra megtanulta leírni Marta nevét, meglepiből, Annának hála, aki akkor pont megint velünk volt két napig. Szóval, "szerelem" volt, nem kérdés, kölcsönösen. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni, annyira, hogy szerdán megbeszéltem Marta-val, hogy amennyiben lehet, és belefér, a második héten a két órás blokk után nagyon szívesen vinném még vissza este Petit egy egyórás blokkra, amikor csak a ruhában dolgozik. Peti egy nap gondolkodás után, talán csütörtök délben egyezett bele a megállapodáson felüli plusz-munkába, és hívta fel Apát a gyerekvilág számára legtermészetesebben a következőekkel:  "Apa, csinálj pénzt, mert  jövő héten már naponta kétszer jövök Thera-suitra" - és ezzel számára a dolog el is volt intézve.

Nemcsak jött, dolgozott is, rengeteget. A második hét foglalkozásai között általában két óra pihenőidőnk volt, a lakásba visszamenni kevés, ahhoz, hogy a Borsóházban maradjunk, túl sok. Nehezítette a feladatot, hogy Petinek ebben a rövid időben pihennie kellett, azaz semmi olyan hely nem jöhetett szóba, amiért vagy ahol sokat kellett volna sétálni. Így lettünk mi törzsvendégek a szomszédos Kika áruház éttermében, a sarki Frei kávézóban és a közeli pizzériában, ahol remek kakós palacsintát sütnek.

Már a Borsóházban töltött idő alatt is voltak nagyon bíztató jelek. Életemben először láttam Petit úgy futni, hogy mindkét sarkát letette, napról napra több időt töltött a futópadon, közvetlenül a terápia után még az utcán is úgy járt, mintha a futópadon járna, gyönyörűen. Marta tanácsára egyre többször engedem el a kezét séta közben, hiszen képes az önállóságra.

Járásképe, izomereje, egyensúlya nagyot fejlődött a terápia alatt. Hazajövetelünk után pár nappal táncbemutatót rögtönöztek Annával a színpadon, ennek keretében szembesültünk azzal, hogy Peti immár képes egy lábon is megállni, igaz nem hosszú percekig, de mindkét lábon, és az a fontos.

Összességében, amit Marta csinált Petivel ebben a két hétben, az szerintem egész pontosan az, aminek a Petihez hasonló cp-s gyerekekkel gyógytorna címén történnie kellene. Masszázs, egyensúlyfeladatok, finommotorika, nyújtás és mindezek mellett az erősítés a ruhában, komplex fejlesztés, és mindez gyerekközpontúan és lelkesen.

Még meg kell szoknom azt a gondolatot, amit Marta egy kérésemre válaszolva mondott. Most már tudom, hogy miért mondta valamikor az első napokban, hogy "our children never finish".  A Thera-suit-ban való erősödés, és a köré épített komplex fejlesztés egy olyan lehetőség a gyerekeknek, amelyhez rendszeresen vissza kell térniük, egy kicsit olyan, mint az átlagember viszonya a sporttal vagy a kondizással: akkor van értelme, ha rendszeres.

Realista módján nézve a dolgokat, már az is hatalmas eredmény, hogy ez a módszer elérhető itthon, köszönet érte Csillának, Áronnak  és a Borsóház csapatának. Anyagi, logisztikai, családi szemszögből nézve, az lenne az ideális, ha legalább regionális szinten létezne egy-egy ilyen központ, esetleg a - bocsánat a karcos fogalmazásért- feleslegesen finanszírozott látszathatékony fejlesztő foglalkozások helyett.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.