Lassan másfél éve történt, ha jól emlékszem emberpróbáló kánikulában, amikor még rendszeresen járunk hiperbár kezelésekre, hogy úgy beszéltük meg Apával és Annával, hogy ameddig mi Petivel a kezelésen vagyunk, ők elintézik a dolgukat és délután a Westendben találkozunk. 

A tetőteraszon játszottunk a játszótéren, mert hová máshová is mehettünk volna, amikor Peti először önállóan is képes volt arra, hogy egy a képen látható játékon végigmenjen. Alig akartam elhinni. A biztonságos, tornatermi és otthoni egyensúlyfejlesztő gyakorlatok után, ez teljesen más volt.

Küzdött minden egyes lépéssel, minden deszkával, a saját félelmeivel és a lába alatt ingadozó talajjal. Először segítettem Neki, majd önállóan is sikerült és végigment. Egyszer, kétszer, sokszor, annyira, hogy a sokadik utolsó utáni utáni alkalommal alig bírtam elkapni a fáradt, de végtelenül büszke és boldog gyereket.

Eltelt másfél év, és a játék, legalábbis ez a konkrét, kihívás helyett azzá vált, aminek lennie kell: egy egyszerű játékká.

 S hogy ez most miért aktuális?

Márton napi ovisuliba voltunk hivatalosak a héten.

Úgy kezdődött a dolog, hogy a tornacsarnokba beérve megkérdeztem Petit, hová is szeretne ülni a harmadikasok műsora alatt, mire ő közölte, hogy természetesen az első sorba, hogy jól lásson. A nagyok műsora után indult a menet, minden ovis megkapta a lámpását, és felsorakozott az izgága aprónép.

Kézen fogtam Petit, és éreztem, hogy nagyon lassan, megfontoltan, minden egyes lépésre odafigyelve kezd el jönni mellettem. Elég nagy már, tudja, hogy amikor odafigyel, akkor nagyon szépen tud járni, úgy éreztem, hogy meg akarta mutatni, hogy milyen ügyes.

Amikor a második gyerek megelőzött minket, győzött a praktikum. Peti nem akart lemaradni, begyorsított tehát, és loholt a többiekkel, gyorsan, de persze befelé forgatva, „csúnyán”.

Jött a lépcső, fel és le, Peti loholt a többiekkel. Amikor már nagyon nem bírtam, megkértem Annát, hogy fogja meg a kezében szorongatott frissen sült libasütit, én addig felveszem Petit. Amikor felvettem, sírni kezdett, hogy azonnal tegyem le. Letettem hát, és rohantunk tovább. Amikor visszaértünk a csarnokba, kiálltam a körből, és Annával ketten mentek tovább.

Valahol nagyon büszke voltam rá, hogy nem adta fel. Az ovis lámpás-felvonuláson, három nappal az iskolai előtt, még megengedte Apának, hogy a nyakába ültesse, de az iskolában nem akart kicsinek mutatkozni. Végigment, és jól érezte magát.

Nekem pedig eszembe jutott a fenti kép.

Valahol ott tartunk most járás-ügyben, mint anno a Westend teraszán. Megy, ha lassan, minden egyes lépésre odafigyelve jár. Ma még nagyon kell koncentrálnia arra, hogy „ne essen le a lécek között”, ma még elfárad a sokadik sikeres átkelés után. De mivel látjuk, hogy nincs olyan mozdulat – persze az ésszerű határokon belül – amit ne tudna megcsinálni, eljön majd az a nap is, amikor gyanútlanul odamegyek majd a játszótérre és meglepetten látom, hogy észre se veszi, hogy milyen nehéz játékon is játszik éppen.

Néha könnyű, mert nagyon akar és nagyon igyekszik. Tegnap reggel nagyjából húsz percet sírt, hogy ne jöjjön hozzá a gyógytornász az oviba, mert nem fog dolgozni vele, és amikor a foglalkozás felénél végre rá mertem kérdezni telefonon, hogy a gyógytornász egyáltalán be tudta-e vinni a tornaterembe, azt az információt kaptam, hogy vígan dolgozik.

Annyira szeretném megspórolni neki ezeket a harcokat, de küzdenie kell. Mi csak mellett állunk, és segítünk, de dolgoznia a sikerért neki kell. Lépésről lépésre.