2013 május elseje volt, csütörtök. Délelőtt úszás Zsuzsával (többek között a rugalmas órabeosztás lehetősége is csak a versenyszférában igénybevett fejlesztőfoglalkozások örvendetes sajátossága), majd rövid látogatás  Apánál és Annánál, akik hősiesen állták az üzletben a turisták idei megkésett egyik első rohamát. Ebéd és egy majdnem két órás szunyókálás után a forró erkélyen született meg Petiben az elhatározás, hogy vállalkozik velem A kalandra, így nagy 'A" betűvel.

Az eredeti terv az volt, hogy délután már nem is jövök le Petivel, hanem tornázunk, játszunk, főzünk, teszünk - veszünk otthon. De nem volt kedve tornázni, és akkor kitaláltuk, hogy elmegyünk sétálni.

Azt ígértem, hogy nem fogom felvenni. Ő azt ígérte, hogy nem kell cipelnem. Még hátizsákot is akart hozni, de meggyőztem, hogy az innivalót majd hozom, a napszemcsi és a sapi úgyis a fején van, más meg nem is kellett a közel 30 fokos kánikulában.

Frenetikus érzés volt, kézenfogva a gyereket, egy szál táskával a vállamon, a mennünk kell - oda kell érnünk valakihez célirányossága nélkül, a sétálás puszta kedvéért elindulni. Először a Csokonai utcán gyalogoltunk le, ahol az utca legfélelmetesebb kutyája életében először nem rémisztette halálra Petit, persze azonnal meg is kapta érte a jutalmát, egy bátortalanul de boldogan integető gyerekkéz által.

A Kerek templom melletti lépcsősoron jöttünk le, a színpadon ment a május elsejés műsor, látszani kezdett a tömeg. Beköszöntünk a Nagyinak, és Peti máris húzott engem tovább. Szinte megállás nélkül haladtunk el az amúgy bizonyára remek műsor mellett, a téren szokás szerint bepróbálkozott, hogy vennék-e kukoricát, persze nem, majd rákanyarodtunk a Zákonyi sétányra. Az volt a nagyon merész tervünk, hogy egészen a sétány végéig elmegyünk, a Hotel Uni strandjáig, és ott belelógatjuk a lábunkat a Balatonba, majd visszafelé ugyanaz a táv.  A sétány tele volt, szó szerint hömpölygött a tömeg, de még így is találkoztunk ismerőssel, méghozzá Balázs bácsival, aki Peti óvóbácsija. Anyukám után ő volt a második ember, aki ezen a délutánon ledöbbent a kitűzött távolság mértékén.

Ismerjük jól a sétányt, hiszen minden nyáron a végén található Hotel Uni strandjára járok a gyerekekkel, tudta Peti nagyon jól, hogy mekkora útra is vállalkozik. Autóval úgy három perc, babakocsival vagy kisbicajjal átlag 10-15 perc alatt szoktunk odaérni a strandra. Most volt viszont a legeslegelső alkalom, hogy gyalog vetemedtünk ekkora távra.

Útközben egy mondat erejére megpihentünk az optikus bácsi boltjában, majd haladtunk tovább. Amikor otthonról elindultunk, nem járt szépen, nagyjából a kutyus után kezdett el szépen, sarkait letéve, kifelé forgatva lépegetni. Attól féltem, hogy a fáradtság a járás minőségének rovására fog menni, de ez meglepő módon nem következett be. Amikor kiértünk a strandra, kisétáltunk a stég legvégéhez, ahol a Nagyapja kis vitorlása horgonyoz, és ott lógattuk bele a lábikókat a vízbe. Nagyjából egy fél órát játszottunk a vízzel, láttunk siklót és kacsát, ettünk kiflit és ittunk bodzát, megcsodáltuk a kifutó vitorlásokat, és egyszerűen "csak" élveztük a csendet és a nyugalmat, mely olyan éles ellentétben állt a tőlünk párszáz méterre lévő sétány forgatagához képest.

Érdekes módon, nem kezdte el mondogatni, hogy milyen ügyes volt. Persze, amikor végre kiértünk és lekerült a cipő meg a zokni, és vízbe került a fáradt babaláb, nagyon de nagyon megdícsértem, hogy milyen ügyes is, hogy egészen idáig el bírt jönni velem. Átbeszéltük, hogy eddig csak babakocsival, autóval vagy kisbicajjal jártunk erre, és látszott, hogy nagyon is tudja, milyen nagy szó ez, de valahol lógott még a levegőben az is, hogy vissza is kell majd menni, hogy még nincs lefutva a táv.

Amikor végül visszaindultunk, megint végig szépen jött mellettem. Féltávnál megállt egy pillantra, mert meg kellett állapítania azt, hogy ha nem fogadott volna szót nekem, és a strandon nekiáll homokozni is, akkor csak estére értünk volna haza. A Nagyinál megpihentünk a padon, és megettük a fellelhető titkos babapiskóta-készletet, majd háromnegyed hat körül visszaértünk Apához és Annához a boltba. Bezsebeltük a megérdemelt elismeréseket, majd továbbindultunk. A Blaha utcában a kredences András bácsi bíztatta a kislegényt, a Zsigmond utcai dombot meg azért tudta olyan ügyesen megmászni, mert annak a végén van a daru, ami ugye ebben az életkorban rengeteget jelent.

Amikor már a domb felénél jártunk, elkezdett viccelődni azzal, hogy akkor most menjünk vissza és tegyük meg a távot még egyszer. Ekkor már tudta, hogy sikerült, hogy legyalogolta velem azt a távot, ami az eddigi abszolút rekord. Óvatos becslések szerint is megvolt a másfél km-es távolság, és sikerült! Egyetlen egy pillanatra nem kellett felvennem, egy lépésért sem kellett könyörögni, betartotta amit ígért.

Másnap Budapest túra következett, immár persze autóval.

A neurológiai éves kontroll során megállapította a kezelőorvosunk, hogy Peti összességében is, de a járása kifejezetten rengeteget fejlődött, és mivel neki legalább el merem mondani, hogy ez a hiperbár kezelésnek és a dévény tornának együttesen köszönhető, folytattunk egy röpke szakmai  vitát is az említett módszerekről

Ismét szembesítettük a neurológiai álláspontot mindkét módszer hatékonyságának dokumentálatlaságáról (idézet tőle, persze) a szülők és terapeuták által tapasztalt eredményességgel, de tekintettel a javulás túl látványos voltára, és arra a nem elhanyagolható tényre, hogy nagyon jó neurológusnak tartom a doktor urat, aki nekünk különösen a leginkább kaotikus első hónapokban regeteget segített, és persze arra is, hogy a mai napig nagyon örülünk annak, hogy egyáltalán fogadja Petit, hamar konszenzusra jutottunk abban, hogy nem jó így a rendszer, de hát sajnos ez van. Lehet, hogy demagóg a helyzet, de akkor is inkább láttam célravezetőnek nem vitatkozni, mert a tények így is elég szignifikánsak voltak, a javulás egy év távlatában tényleg önmagáért beszél. Azt itt és most csak mellesleg, halkan említem meg, hogy saját bevallása szerint 10 dévényes pácienséből 9 és fél zsebből fizeti a kezeléseket.

A neuro kontroll után bkv-ra váltottunk Petivel. A 61-es villamoson utazó közönség persze nem tudhatta, hogy a négy és fél évesem még nem olvas folyékonyan, de a megállóneveket folyamatosan és jó hangosan bejelentő gyerekkel az ölemben nem is árultam el nekik, hogy "csak" kívülről tudja azokat. A nap második jó híre az volt, hogy Editnél, aki február eleje óta nem látta a gyereket, elkezdődött a nyúzás, viszont nem jött a sírás. Olyan pozícióknál, amelyeknél még a legutóbbi hiperbár-blokk kezdetén is sírt, most meg sem rezzent.

Kifejezett kutatómunkával Edit persze talált fogást Petin, kettőt is, de ez inkább Edit szakértelmét dícséri. Azzal a boldog tudattal jöttünk haza, hogy a feszesség egyenlőre csatát veszített a hbot-dévény-úszás kombinált fegyverrel felvonuló családunk ellen, úgy, hogy három hónapja nem is járunk már hbot-ra.

Ismét megállapítottuk, hogy az izomzata immár képes a szép mozgás kivitelezésére. Marad tehát a tudatosság tudatosítása, mint feladat.

De egy olyan gyerekkel, mint Peti, aki eldönti azt, hogy ő most kisétál a strandra, és ezt meg is teszi, a tudatosság sem lehet olyan akadály, amit ne lehetne legyőzni. Legalábbis nagyon reméljük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.