Mostanában szinte minden napra jut valamilyen új, kinti élmény. Teljesen megváltozott az életünk, pusztán azáltal, hogy Peti nemcsak képessé vált az önálló közlekedésre, hanem igénye is van rá.

Szombat délután például kézenfogva elmentem a gyerekekkel sétálni, útközben kaptak egy - egy gombóc fagyit (a törpe természetesen hupikéket, drazséval, míg Anna, az ínyenc kindert, szintén drazséval). Ez alkalommal már Peti is ügyesen el tudott sétálni fagyival a kezében az első padig, pedig én megszokásból kivettem a kezéből a tölcsért, hogy majd én viszem helyette, mire a gyerek teljesen felháborodva értésemre adta, hogy ez az ő fagyija, és ezt majd ő viszi, pont úgy, mint Anna.

Nem kis örömmel nyugtáztam, hogy Peti mindenféle felszólítás nélkül gyönyörű tartásban lógatta a lábikóit a padról.Tudom, hogy egyébként nem mérce, de úgy ült ott, mint egy egészséges gyerek. Ezek után elment Annával bújócskázni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a képen látható domboldal mellett felvezető lépcsősoron, annak is a közepén, teljesen egyedül és váltott lábbal, mindenféle kapaszkodás és bizonytalanság nélkül felsétált. Mostanában már olyan vagyok, mit egy átlagos japán turista, legalábbis ami a fényképezést illeti, de ez a látvány annyira megdöbbentő volt, hogy a fényképezőgépet még elővenni sem volt esélyem. Nagyjából január közepe óta tudjuk, hogy képes erre, mert az önálló lépcsőzés tudományát már akkor bemutatta közvetlenül egy hiperbár utáni dsgm kezelés után, a gyógytornásztól kifelé jövet.

De ez itt és ekkor más volt: egy gyerek, aki szembe találta magát egy adott helyzettel, ami ebben az esetben az volt, hogy a nővére fent volt ő meg lent, és ennek megfelelően cselekedett, tehát egyszerűen felment a lépcsőn.

Nem ment át a füves részre, pedig ott könnyebb felmenni, mint a lépcsőn.

Nem ment ki a lépcsősor szélére, mint mondjuk minden egyes alkalommal az otthoni lépcsőház (igaz, ennél sokkal nagyobb lépésmagasságú) lépcsőinél, pedig itt is lett volna hol megkapaszkodnia.

És, ami nekem nagyon - nagyon fontos ebben a konkrét esetben: nem állt meg minden egyes lépésnél, a következőn gondolkodni, hanem egyszerűen csak lendületesen felsétált.  

Lehet, hogy ezt a tudományát egyhamar nem fogja megint megmutatni. Az is lehet, hogy amikor legközelebb ugyanebbe a helyzetbe kerül, ugyanígy fog cselekedni, ezt ma nem tudhatjuk. De nem is fontos: az a lényeg, hogy Peti képes arra, hogy teljesen természetesen, kapaszkodás nélkül, önállóan és gyorsan felmenjen egy lépcsősoron. Képes arrra, hogy hosszú évek után a mozgás számára ne cél, hanem eszköz lehessen.

Mert ebben az esetben csak mi ketten, Anna és én figyeltük döbbenten azt, hogy mit is csinál éppen. Mindenki más, beleértve magát Petit is, csak egy átlagos négy és fél éves gyereket látott, aki a testvére után ment. És ez jó, nagyon jó. Hiszen évek óta ezért küzdünk, hogy egy nap majd minden mozgása eszköz lehessen. Hogy ne kelljen azon gondolkodnia, hogy hogyan is tegye a lábát. Azon a szombaton, abban a percben, amig ez a csoda a szemünk előtt lezajlott, Peti még a sarkait is letéve, bal lábát is kifelé fordítva, automatikusan cselekedett, és mivel a lépcső tetejéről semmi de semmi jelét nem mutatta annak, hogy büszke lenne magára, mert valamit ügyesen megoldott, joggal feltételezem, hogy nem is vette észre, hogy mi történt.

Mire felocsúdtam, és elővettem a fotózót, már a gurulásnál tartottak, így ekkor már "csak" két önfeledten hempergő gyereket örökíthettem meg ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.