Először akkor ijedtem meg, amikor Peti a tornaterem után otthon, a gyerekszoba szőnyegén is megtette élete első bizonytalan, de önálló lépéseit. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére, a sok "ügyes voltál" és "gyere ide" közben Anna sírni kezdett.

Nem értettük, csak öleltem, és közben eszeveszetten kutattam a gondolataim között, hogy most miért? megbántottuk? nem rá figyeltünk? a hüppögés közben kimondott kérdései adták meg a választ: neki akkor este lett bizonyosság az, hogy az ő testvére más, nem olyan mint a többiek. És akkor soha nem fog futni? És nem jöhet velem sétálni? És akkor mozgássérült? .... brutálisan őszinte kérdések voltak ezek egy hétéves szájából.

A legrosszabb az volt, hogy nem azért nem voltak válaszaink, mert nem akartunk valamit elmondani a gyereknek, hanem azért, mert mi sem tudtuk, mi lesz egyáltalán. ....

Éppen a legjobban várt pillanatban voltunk, hisz Peti elindult, és talán pont az, hogy egy ilyen normális, átlagos dolog szemmel láthatóan nagy örömet okozott nekünk, értette meg Annával, hogy valami nincsen rendben.

Persze, addig is tudta, hogy Peti lassabban fejlődik, hiszen azok az ovis- vagy osztálytársai, akiknek vele nagyjából egyszerre született kistesójuk, már régen vígan kergetőztek a nagyvilágban a kistesóval, és persze, tudta hogy valahol nem átlagos dolog az, hogy napi szinten ilyen-olyan fejlesztésre, tornára vagy kezelésre rohangászunk, hiszen Petinek akkoriban gyakorlatilag komolyabb hetirendje volt, mint neki, az elsős kisiskolásnak.

Írtam már arról, hogy nálunk otthon nincs és nem is volt "bezzegabeteggyerek" szindróma, a Peti számára fenntartott kivételezés akkoriban is kimerült abban, hogy -elsősorban akkor, amikor nagyon siettem valamiért - fel vagy lecipeltem a lépcsőházban a két emeleten, mert nem akartam kivárni, amig szépen lassan, lépésről lépésre fel vagy lejutunk.

Nem volt kivételezés, de túlzott magyarázkodás sem. Tekintettel arra, hogy senki soha semmit nem jósolt Peti várható állapotával kapcsolatban, nem is tudtunk volna nagyon mit mondani Annának, hiszen mi magunk sem tudtuk, hogy képes lesz-e valaha mondjuk az önálló járásra, vagy esetleg csak segédeszközzel, hogy kell-e majd speciális helyekre járnia, hogy mehet-e normál oviba, satöbbi.

És mivel tapasztalat az, hogy nemcsak a jót, de a rosszat is sokkal könnyebb elfogadni, mint a bizonytalanságot, próbáltuk legalább Annát megóvni, talán leginkább a saját bizonytalanságunktól.

Anna pedig betartotta azt, amit a pszichológusok oly sokszor elmondank, hogy a gyerekekben van egy ösztönös védekező stratégia, és csak olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek válaszainak elfogadására már készen állnak. Nem kérdezett tehát, eddig a napig.

Mert itt megbomlott az általa megismert világ, és az eddig olyan megbízhatónak számító szülei hirtelen rendhagyóan kezdtek viselkedni. Hiszen ha valaminek, ami tulajdonképpen természetes dolog, ilyen nagyon örülnek, akkor lehet, hogy az mégsem volt olyan természetes???

Sokáig beszélgettünk, elmondtam neki azt, hogy most már biztos, hogy járni fog, hiszen látod...és olyan de olyan nagyon boldog voltam, hogy csak most kérdezett, mert egy nappal korábban még ennyit sem ígérhettem volna neki.

Most már meg mertem osztani vele a bizonytalanságot, mert ez már nem volt olyan ijesző, olyan félelmetes... azt mondtam, ami máig igaz, hogy nem tudjuk, mi lesz a vége. Hogy nem tudjuk, mennyit javíthatunk Peti mozgásán, Hogy örüljön, hogy az öccse okos, hogy mindent meg tud csinálni... 

Azóta máshogyan figyeli az embereket. Néhanap, amikor tipikus cp-s járással bejön az üzletbe valaki, vagy meglát valakit így menni az utcán, odajön, és megkérdezi, hogy ennek a néninek/bácsinak is az a baja, ami a Petinek? és ha igen a válaszunk, akkor jön a világot még olyan tisztán látó kilencéves logikája, és megkérdezi, hogy akkor az épp látott embert miért nem gyógyították meg ... mert ez neki olyan egyértelmű, ez van, ezt kell csinálni. És ő maga meg is tesz mindent, azért hogy Peti minél jobban fejlődhessen.

Gond nélkül levezényel egy komplex nagymozgást fejlesztő foglalkozást, automatikusan rászól, hogy tedd le a sarkad - tedd le a kezed- járj szépen....olyan dolgokra veszi rá, amit nekem vagy más felnőttnek sohasem tenne meg, és mindezt játéknak álcázva. Biciklizni, számolni és olvasni tanítja, képesek órákra elveszni egy-egy szerepjátékban vagy másodpercek alatt összeveszni valami világrengető apróságon, pont, mint az átlagos testvérek.

Sokszor érzem úgy, hogy jobban kell alkalmazkodnia, többet kell elfogadnia, mint egy átlagos kilencévesnek. Nem akarom elkiabálni, de eddig talán sikerült úgy megélni a Peti miatt Annát érintő komoly változásokat, legyen szó heteken át tartó anyahiányról vagy akár egy iskolaváltásról, hogy azoknak örülni tudjon, és büszke lehessen önmagára. Nem mondom, hogy egyszerű, Félünk és féltjük, nehogy sérüljön, nehogy háttérben érezze magát, nehogy "teher" legyen a másik.

És vannak olyan pillanatok, amikor kifelé mosolyogva, csak belül remegünk meg, pont mint amikor legutóbb azzal az őszinte örömhírrel jött haza az iskolából, hogy "Anya, a Peti is jöhet a családi napon a gyerekeknek tartott falmászásra, mert Aranka néni azt mondta, hogy a négy év felettiek már mehetnek, mert őket már tudják biztosítani a kötelekkel".