Három próbálkozásunk volt az ügyben, háromszor sikerült nagyon rosszul. A következők előtt  viszont szeretném mindenképpen elmesélni, hogy nem a módszerrel van bajom, bajunk. Mai fejjel hihetetlen, de akkor is tény, hogy világmegváltó kiskamasz koromban konduktor akartam lenni, és csak az tántorított el, hogy nem tudok énekelni, ez pedig felvételi követelmény lett volna. Olyan szinten érintett meg akkoriban ez a dolog, hogy első önálló adóbevallásomtól kezdődően egészen 2010-ig a Pető Intézetnek utaltattam azt a bizonyos 1%-ot, mert segíteni akartam, legalább így, ha már nem a munkámmal.  

Első konduktív vizsgálat

Ez volt az első "éles" találkozás a nagynevű módszer egy képviselőjével, a vezető konduktorok egyikével. Fura egy nap volt, megérkeztem a másfél éves gyerekkel, és ránézésre megkaptam az úriembertől, hogy minek is hoztam, nincs is semmi baja.... majd felvette, meghintáztatta Petit, aki produkálta a jellegzetes rossz reflexet, aminek a nevét még a mai napig sem tudom, és kb 10 percen belül meg is volt a diagnózis, spasztikus tetraparézis. Beszélgettünk, kérdeztem, hogy mi lesz vele, mit is javasol, na ezt nem kellett volna.

Először is megkaptam, hogy szokjak hozzá a gondolathoz, hogy ez a gyerek beteg, és az is marad. Három éves koráig húzzuk ki vele otthon, ha találunk, vigyük megyei szinten elérhető korai fejlesztésre, és ha majd betölti a hármat, várják az intézeti, bentlakásos oviba, ahonnan majd csak hétvégente és szünetben kell hazavinni. 

Nos, ez is egy a dévényes gyógytornásszal való találkozáshoz hasonlítható TESSÉK????-élmény volt, de teljesen más szempontból. Szorítottam kifelé jövet a csuromvizesre izzadt gyereket, és nem tudtam elhinni, amit ott sugalltak, hogy valaha olyan teher lesz nekünk, amitől, akitől "szabadulni" akarunk, akit képes lennék három (!!) évesen heti öt napra elszakítani magamtól, magunktól akár azért is, hogy fejlődjön... de a legszörnyűbb az volt, hogy valahol belül egy pillanatra elhittem, hogy Peti nem fog járni, nem lesz önellátó, nem lesz egészséges, nem lesz....hát persze, hogy elhittem, hiszen ő is egy szakember volt. Mint mondtam, nyár volt, az iskolaév vége előtti napok, tudni lehetett, hogy mivel a konduktorok tanévek rendszerében dolgoznak, legkorábban szeptembertől lehet majd bármit keresni, tehát azt mondtam neki, hogy akkor köszi, mi inkább dévényezünk tovább.

Amikor aznap este lefeküdtünk, azt hittem ezzel vége, addigra már beszéltem azokkal, akik megnyugtattak, hogy ez nem lehet igaz, nincs ekkora baj, és talán még büszke is voltam magunkra, hogy milyen jó, hogy a két rivális módszer közül mi a Dévényt választottuk. Igen ám, másnap csörgött a telefonom, a konduktor volt, és azért keresett, mert fontosnak tartotta elmondani, hogy a Dévény-módszerrel kapcsolatban az a véleménye, hogy ne csak azt gondoljam meg, mire "szórom" el a pénzünket, hanem azt is, hogy mire "pocsékolom" el a gyerek idejét, így, szó szerint. Mondta ezt akkor, amikor kezdődött a nyár, tehát nem is lett volna még lehetőség sem arra, hogy elkezdődjön egy esetleges konduktív fejlesztés....tehát ha komolyan vettem volna szavait, az amúgy is későn induló fejlesztést három hónap teljes szünetnek kellett volna követnie. Ritkán remegek egy-egy telefonbeszélgetés után...úgy rémlik, ez egy ilyen volt.

A második: a babás-mamás csoport

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy fentiek után miért vittük el Petit az októberre felajánlott háromhetes benntlakásos baba-mama csoportba. Azért, hogy évek múlva majd azt mondhassuk neki, hogy igen kisfiam, mi mindent megpróbáltunk....mindent, akárhogy alakul is addigra Peti állapota. Emlékszem, borzalmasan gyáva voltam, Anna akkor volt elsős, épp egy hónapja járt iskolába, és azzal takaróztam, hogy kellek neki otthon, menjen Apa Pestre, majd én itthon maradok a kisiskolással....A kezdés előtti hétvégét rokonoknál töltöttük Pesten, és amikor indulnom kellett volna haza Annával, sírógörcsöt kaptam.  

Életemben először kellett választanom a két gyerek között, hisz addig a napig mindig én vittem suliba Annát, aki éppen ott tartott, hogy már a kapuból is be mert menni egyedül, és büszkén visszaintegetett....és csak álltam valamelyik buta plázában, és potyogtak a könnyeim, mert éreztem, hogy nem hagyhatom ott Petit, hogy nekem kell megnéznem, mit is csinálnak majd vele..

Anna oldotta meg, mint azóta olyan sokszor, rámnézett és azt mondta, maradj Anya, holnaptól Apa is elvihet a suliba....és maradtam, három napig.

Hétfőn reggel mi értünk be először a csoportba, megkerestük a termet, és mivel elég koraiak voltunk, gondoltam, iszunk egy bátorító kakaót és cappuccino-t a büfében. Áradtak ránk az impulzusok, rémlik, hogy a liftes néni nagyon kedves volt, a legtöbb gyereket nevén szólította. Élesen megmaradt bennem viszont az a tény is, hogy egy ilyen profilú intézmény büféjében  nem volt szívószál, és mivel Peti ekkor még nem tudott pohárból inni, gyakorlatilag pár korty után kiborítottam a neki vett kakaót...nem értettem, ma sem értem. A szívószál ugyanis nem elfogyott, hanem nem volt, és a bácsi tekintetéből úgy tűnt, én voltam az első földönkívüli, aki ilyet kért.....mi már akkor is úgy próbáltuk élni az életet, hogy mindenki kivehesse a maga szintjén a részét a dolgokból, ha szívószállal tudott csak inni, akkor hát úgy.

Azt is el szeretném mondani, hogy ugyanez a büfés bácsi se aznap, se azóta egyetlen egy alkalommal sem fogadott el egy forint borravalót sem, mély tisztelet érte. Arról meg nem ő tehet, ha mi, a gyerekek szülei furán állunk a gyerekeinkhez.

Szóval, visszamentünk a kijelölt teremhez, és az előtte lévő váróban, ahol volt egy babajátszó, csúszdával, játszani kezdtünk. Megjött az illetékes konduktor, és meglátta, ahogy Peti felfelé mászik a csúszdás részen (arra már nem emlékszem, hogy kellett-e segítenem neki, de az tény, hogy ügyes volt) ....és az első kérdése az volt, hogy hogyhogy meg tudja csinálni ezt a Peti? olyan fura volt, akkor még nem értettem miért érzem, hogy ennek nem örül, hiszen az a cél, hogy ügyik legyenek a gyerekek meg satöbbi...na, délre megértettem.

A csoportban hat gyerek volt, ebből Peti volt a legkisebb, és a legjobb állapotban. A többiek közül, akik mind legalább egy évvel idősebbek voltak, senki sem tudott mászni, maximum gurulni, többeket kellett támasztani, ha ültek, és volt értelmileg sérült kisgyerek is. Elkapott félszavakból derült ki, hogy a nyár eleji konduktív vizsgálat alapján sorolták Petit ebbe a csoportba, arra számítva, hogy az eltelt 4 hónapban, amikor is "csak" dévényeztünk, úgysem fejlődött semmit. Délutánra ordított a különbség a gyerekek állapota között, de mivel ígéretet kaptam arra, hogy a következő naptól differenciálnak majd, és Peti neki való feladatokat kap, nyeltem egy nagyot, és maradtunk.

Másnap délelőtt a fekvő foglalkozáson kiderült, hogy az éppen két éves gyerekemnek képesnek kellene lennie arra, hogy türelmesen kivárja a másik öt gyereket is, miután elvégezte saját feladatát...és hogy a többi bezzeg milyen szépen nyugodtan fekszik, ha végzett...nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy tényleg elhiszik azt, hogy  a többiek nem másznának le a priccsről, ha tudnának, de erről nem nyitottam vitát.

Annál inkább az ebéd előtti kézmosásról:  első nap nem reagáltunk, mert túl gyorsan történt, de kedden már nem engedtem egy vizeskancsóból lelocsolni Peti kezeit az asztalnál ülve, hanem kivittem kezet mosni a csaphoz. Amikor leszúrtak, hogy hogyan is képzelem, majd megszokja, meg találtam mondani, hogy én a gyerekemet arra szeretném tanítani, hogy ebéd előtt kimegy és kezet mos, és nem arra, hogy majd valaki jön, és lelocsolja.

Aznap délután, míg Peti aludt, rebellis anyuka kiselőadást hallgatott arról, hogy maradjak nyugton, minden gyerekcsoportba kell egy olyan, aki húzza a többieket, és most épp Peti az, majd lesz itt differenciálás....mondtam, hogy köszönöm, már van egy gyerekem, aki olyan ügyes, hogy húzza a többit akár az oviban, akár a suliban, és ebben az esetben azért jöttem ebbe a neves intézménybe, hogy az én gyerekem tanuljon a többiektől, de mindegy, ha már ez van hát maradunk.

Ezek után, a délutáni foglalkozás végén, ahol egy pillanatra sem kaptunk más feladatot, mint a többiek, minden gyerek kapott egy íkeás kistányért rászórt kakaóporral, és egy tükröt. Nézett Peti, néztem én is, vártuk a kanalat, a tejet, a sziszkát vagy az akármit...kiderült, az volt a feladat, hogy a gyerekek nyalják fel a kakaóport a tányérról. Megvártam a végét, mert ugye kultúrlények vagyunk, és csak akkor kérdeztem meg, hogy milyen célt is szolgált ez most. Amikor azt válaszolták, hogy ez a feladat elindítja a beszédfejlődést....az rémlik, hogy kicsit hangosan kérdeztem meg, hogy esetleg nem vették-e észre, hogy ez a gyerek már beszél????

Persze a lendület a villamosig tartott, ott már sírtam, úgy éreztem nem engem, hanem a gyerekemet alázták meg, és ez rosszabb volt, mert meg kellett volna tudnom védeni. Így telt az éjszaka is, azon őrlődtem, hogy van-e jogom hazamenni azért, mert úgy érzem nem vagyunk jó helyen...attól féltem, megfosztom Petit annak a lehetőségétől, amit erre a három hétre ígértek, hogy sokat fog fejlődni, hogy majd új mozgásformákat tanul meg, satöbbi, satöbbi...szerda délelőtt közöltem, hogy nem látom a differenciálásra való törekvések nyomát sem, és köszönjük, de mi most hazamegyünk. Hetekkel később kaptunk egy számlát, a két elfogyasztott ebéd költségéről, ezt befizettük, és ennyi volt.

A harmadik, az integráló óvoda

Amikor Peti három éves lett, és az ovi-ügy komolyra fordult, mindenképpen adni akartam magunknak még egy esélyt. Képes lettem volna akár heti három napra Pestre költözni, vagy minden nap felbumlizni, ha azt mondják, hogy meg tudják adni Petinek azt a fejlesztést, ami elérhetővé teszi számára a teljes életet, Elmentünk tehát a meghirdetett nyílt napra, és  ott megint minden olyan furcsa volt. Ismét mi voltunk a kívülállók.

Hamar kiderült, hogy jól gondoltam, és állapota alapján Petinek az integráló csoportban lehetne helye, ahol egészséges gyerekek között kaphatna kondukítv fejlesztést is, napi rendszerességgel. Nem értették, mit keresek ott. Megállapították, hogy a gyerek túl jó állapotban van, el tudja  látni a vidéki óvoda is, az ő integráló csoportjuk meg amúgy is tele van a dolgozók gyerekeivel, ne akarjak én minden nap oda menni. Arra a kérdésre, hogy azért szerintük nem lenne.-e jobb a gyereknek a napi rendszeres konduktív ellátás, azt mondták, hogy de igen, persze, de fel nem veszik. Nagyon nem bántam, tulajdonképpen csak azt akartam, hogy a konduktív óvoda se lehessen egy olyan dolog az életünkben, ami kellett volna Petinek, de a mi lustaságunk miatt nem adatott meg.

Peti amúgy körülbelül két éves kora óta rendszeresen jár konduktív fejlesztésre, a megyei nevelési tanácsadóba, Kiscsoportban, négyen-öten vannak, két konduktorral. Első évben heti két alkalommal volt 45perces foglalkozás, aztán amikor a gyerekek 3 év körüliek lettek, az órákat heti egy alkalomra vonták össze, ez 90 perc. Hogy ez didaktikailag milyen vállalhatatlan, arról csak azért nem szeretnék bővebben írni, mert ez az egyetlen olyan foglalkozás, ami a mai napig térítésmentesen "jár" Petinek, és ez sajnos a gyakorlatban automatikusan azt is jelenti, hogy a szolgáltatás igénybevevőjének nem nagyon lehetnek elvárásai. Járunk tehát, ártani nem árt alapon, de akkor is az a véleményem, hogy a 4-5 éves korosztály egyszerűen szellemileg nem érett a 90 perces foglalkozásokra, akkor sem, ha ezt a gyerekek végigcsinálják. Át kellene gondolni, hogy óraszámokat akarunk kipipálni, vagy gyerekeket a legfogékonyabb életkorban fejleszteni, de ebbe fentiek miatt nem szólhatunk bele