Márciusban ismét a Szakértői Bizottságnál jártunk, ezúttal az iskolakezdés okán. Ismerős hely, már Peti is pontosan tudja, mi vár rá. Mostanra már mi is beletanultunk, hogy mi hogyan működik: az ovival közösen hónapokkal ezelőtt beadtuk a vizsgálati jelentkező lapot, számítottunk a többféle vizsgálatra és vittük a gyerek összes leletét-vizsgálati leírását és terápiás történetét is, mert tény, hogy leginkább ugyan csak a dokumentálás okán, de eddig mindig őket érdekelte a legjobban, hogy két vizsgálat között mi is történt a gyerekkel.

Még az ovi előtt voltunk itt először, akkor került be Peti a rendszerbe, persze nem az illetékesek, hanem egy gyógypedagógus barátnő javaslatára, és nem titkoltan azzal a céllal, hogy az addig kizárólag magánúton történő fejlesztések finanszírozásába más is besegítsen.

A legelső vizsgálat megállapította, hogy a gyerek tényleg jogosult heti 3 óra mozgásfejlesztésre ("beírok hármat, mert hátha akkor legalább kettőt kap") ezek után a kiállított papír segítségével  nagyjából nyolc hónap kitartó levelezés után rendeződött az óvoda-kérdés, majd öt évesen volt egy előrehozott iskolaérettségi kontroll.

Ezen tapasztalatokkal felvértezve Peti most már az indulás előtti este gondosan kikészítette a karóráját, mert tavaly még belekeveredett a "melyik is a bal-jobb kezem?" csapdába, mi pedig egy előzetes befogadó nyilatkozattal készültünk, melyet a Peti számára kiszemelt, nem állami fenntartású intézmény igazgatója állított ki nekünk, még március elején. Ez a mostani kontroll első sorban az iskolaérettségről szólt, a mozgásra irányuló  és a komolyabb vizsgálatok, mint csípőröntgen és neurológia még csak ezek után következnek, erről majd írok később. 

10.30 -ra volt időpontunk, egy közeli kávézó gyönyörű, napos teraszán elfogyasztott kávéval - körtelével és házi almáslepénnyel felvértezve érkeztünk. Peti elcsodálkozott, hogy milyen picik a váróban a kedvenc székei - el se akarta hinni, hogy azok eddig is ekkorák voltak, csak ő nőtt hatalmasat. Tornyot épített és rámpán rohangált, de szinte alig kellett várnunk, szokás szerint gördülékenyen, hamar behívtak.

Nekem a harmadik, negyedik kérdéstől fogva volt ismerős a feladatsor, amit az első vizsgálaton csináltak. Mérhetetlen volt a külömbség, a tavalyi és az idei Peti között: mindkét esetben szinte mindig helyesen válaszolt,  mindent megcsinált/lerajzolt/megismételt, amit csak kértek, most tökéletesen tudta az irányokat is, talán csak a hét napjaiba kavarodott bele egy kicsit, na persze nem a felsorolásba, hanem abba, hogy melyik nap van a csütörtök előtt, ha jól emlékszem. De hiányzott a lelkesedés.

Öt évesen, az őt vizsgáló bácsi azonnal vevő volt arra, hogy a gyerek "tud" és a kötelező szint után a következő korosztály kérdéseit tette fel neki, élményszámba ment, ahogy záporoztak a kérdés-válasz-kérdés-válasz párosok, mert mindketten élvezték a kihívást: a felnőtt, hogy egy 5 évessel meddig jut el a hét-éves teszten, a gyerek, hogy olyanokat kérdeznek, amin érdemes gondolkodni. Most viszont nem pattant a szikra, Peti az első néhány kérdés, és a "dedós" feladatok láttán átváltott unalmasba, mindent megcsinált, de semmit sem úgy "igazán". Tudom én, sablon, mert ugye iskolás lesz, sőt, még a bácsi is ugyanaz volt, mint tavaly, tehát valószínű, hogy tényleg csak a kötelező köröket futhatta, de akkor is kár volt érte. Persze a vizsgálat remek eredményt adott, esetleg fejlesszük még a gyorsaságot...hát jó.

Az igazi meglepetés viszont a vizsgálat végén érkezett: tekintettel arra, hogy Anna iskolája, ahová Peti is járni fog, nem állami intézmény, azt tudtuk, hogy "hivatalból" a Bizottság nem jelölheti ki. Éppen ezért készültünk a befogadó nyilatkozattal, és reméltük, hogy így teljesülhet az, hogy a gyerek abba az iskolába jár, amit mi választottunk neki. Egy rövid ellenőrzés után kiderült, hogy a választott intézmény alapító okiratának megfelelően fogadhatja Petit, úgyhogy elvileg nincs akadály annak, hogy ott kezdje meg iskolai pályautását.

Kicsit félve kérdeztem rá, hogy -mivel az iskola Veszprémben van, ami tőlünk 20 km- számíthatunk-e esetleg valamilyen utazási támogatásra. Elvileg semmilyen pozitív választ nem vártam, mert a három füredi iskola is fogadhatná Petit, tehát szülői "hóbort", hogy nem oda akarunk járni.... és ekkor kiderült, hogy mekkorát tévedtem. A füredi iskolák alapító okiratai szerint ugyanis kizárólag az enyhe pszichés zavarokkal küzdő gyerekek integrálhatóak.

Ott és akkor, első hallásra sem tudtam annak örülni, hogy akkor talán mégis van esélyünk az utazási támogatásra, pedig ez lett volna a logikus reakció. Ugyan az elmúlt évek során illett volna megtanulnom, hogy a saját érdekeinket nézzem, hogy ne keressek logikát a döntések mögött, hogy addig és csak addig harcoljak, ameddig Peti és családunk érdekei ezt kívánják.....de nem megy. Nem tudok szabadulni a kérdésektől: ha nem választottuk volna a Padányi iskolát Veszprémben, akkor most azt kellene magyarázgatnom a tehetséges, okos, iskolaérett, és iskolába készülő gyerekemnek, aki igen, lehet hogy sokszor másként jár, de teljesen önálló és önellátó, hogy az itteni iskolákban - ahová mondjuk, ha nem lett volna cirkusz már az ovi körül -  az összes barátja jár, őt nem várják? Hogy ő nem mehet?

A vizsgálat második fele a mozgásra irányult. Ügyes, kooperatív volt a gyerek, annyira, hogy a néni kérte meg arra, hogy ne csak a nagyon koncentrált, sarokletevős járását, hanem a mindennapok rohanását is mutassa meg neki. Annyira, de annyira szépen akart menni, minden egyes lépésnél lent volt a sarka.

Megállapítottuk, hogy van egy enyhe kezdődő gerincferdülésre, de puszta kérésre is képes korrigálni, tehát  -pont, mint Annánál- neki is a hátizmok erősítése a cél, nehogy baj legyen.

Meglepődtem magamon,  megint kijött az, hogy ki mihez viszonyít: soványka a gyerek, de érzem a szálkás izmait, dícsérte a néni:Istenem, de sovány vagy, és jaj, de sokat kell még izmokat erősíteni, gondoltam én.

Ne szóljak rá a gyerekre, ha megfogja a korlátot a lépcsőn, mert fontos, hogy önállóan és stabilan, biztonságosan közlekedjen....francot, gyakorolja az egyensúlyozást akkor, amikor egyébként még ott vagyok mellette, mert azt szokja meg, hogy a maximumot hozza ki magából, és soha ne elégedjen meg a kényelmesebb megoldással.

Jajj, de szépen ki tudod fordítani a tenyeredet .... nem volt párhuzamos, gondoltam én....

Félreértés ne essen, nagyon de nagyon profi volt a vizsgálat. A végletekig a gyereket dícsérte, nekünk, szülőknek azt közvetítette, hogy mi az, ami a biztonságos stabil önállósághoz kell, és hogy az mennyire megvan már most a Petinek....segítőkész, kedves és bíztató volt a légkör....mint mondtam, magamról volt ez is egy újabb tükör: még mindig nem tudom azt mondani, hogy hurrá, eljutottunk idáig, akkor most pihi, mert ez is nagy szó. De egyáltalán nem bánom.

Közel két óra után végeztünk mindennel, gyorsan megkaptuk az előzetes szakvéleményt, amivel április elején büszkén és boldogan elmegyünk majd beíratni Petit az iskolába. Nem tudom, mi lesz végül az utazási támogatással, nem tudom megérteni, hogy egyébként miért ne járhatna itt Füreden iskolába, de most ez  mind nem is számít: az a fontos, hogy ahová kerül, ott már várják, hogy kislétszámú osztály lesz, hogy nem kérdés, hogy van-e gyógy- és fejlesztőpedagógus, mert van, és hogy Peti is készül, nagyon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.