Mint minden egyes alkalommal egy - egy hosszabban távol töltött időszak után, ismét kellett néhány hét ahhoz, hogy helyére billenjen a mindennapok ritmusa.

Igaz, most csak két hétig voltunk Pesten Petivel, de ezúttal az is nagy elmaradást jelentett, hogy Anna tüdőgyulladása miatt 2 teljes heti iskoi munka pótlását is bele kellett zsúfolni az estékbe ... mert hála egy jó barátnőjének (és annak Anyukájának) ugyan szinte minden leckét aznap megkapott email-ban, de a betegség elején nagyon rosszul volt és nem tudott tanulni, a második hét végére meg nagyon sok lett az anyag.

Tetőzte mindezt az is, hogy a pesti tartózkodás végére kellett áttennünk az elejére tervezett és a tüdőgyulladás miatt elnapolt temetőlátogatást az ország másik felében, és az a várva várt kirándulás is "elvett" egy hétvégét, melynek keretében eleget tehettünk végre legjobb barátnőm meghívásának.

Egyik nap rohant a másik után, vége lett lassan a novembernek is, és még mindig nem volt időnk rendesen, rendszeresen használni az új szerzeményünket, a ruhát, vagy ahogy Peti emlegeti, a suitot.

Lassan haladtunk. Talán már  a harmadik itthon töltött napon megtartottuk a "bemutató" ruhafelvételt a Nagyszülőknek, de az akkor és ott nem torna volt, hanem csak egy próba, nekem, hogy rá tudom-e még adni, és neki, hogy megmutathassa, milyen ügyes is tud lenni. Napokkal később otthon, négyesben is suitba varázsoltuk a kisembert, elmaradhatatlan volt a ruha Annára próbálása (jó rá, tehát megnyugodtunk, hogy tényleg hosszú távú befektetés volt) és a kedvenc szomszédoknak tartott "elrettentő" bemutató ... mert nem mellesleg még mindig tudunk újat mutatni a város legjobb szívsebész főorvosának.

Aztán jöttek a váratlan meglepetések. Kiderült, hogy a lakás nem lesz jó tornaterep, mert túl sok a bútor/fal/játék/ajtó ahol a kis hős megkapaszkodhat, ami nagyban teszi ésszerűtlenné a ruhában járás hadműveletét. Jó, akkor torna a nagyobb helyen... erre ott tönkrement a tavaly cserélt kazán, megint egy hét legalizált szünet, mert ugye 10-12 fokban nem lehet dolgozni.

És eljött a tegnap este... és sikerült....dolgozott, dolgoztunk....Anna és Apa valamelyik iskolai versenyre készültek, Peti - aki egyébként annyira meg van fázva, hogy alig kap levegőt, és még a tegnapi úszását is lemondtam, egész délután készült. Először kreatívoskodtunk/tanultunk/főztem a szabad délutánon, majd amikor Apa is hazaért, nekiálltunk. Más volt, mint Pesten, nem is akartam annyit tőle, nem is fáradt el annyira, de dolgozott és élvezte. Amilyen lökött vagyok, mindenek után, a frissen fürdetett kislegényt szárítva-ölelve megkérdeztem, nem bánja-e, hogy akkor mostantól majd így is dolgozni kell... mosolygott, szinte még a kérdésen is fennakadt ... hisz tudta, tudja az elejétől kezdve, hogy mi volt a terv. Megígérte, hogy fog dolgozni, és  meg is teszi.

Tudomásom szerint megint ő az egyik első magyar gyerek, aki itthon használja a suitot. Ezért is örülök nagyon Marta egy mondatának, azt mondta, hogy a suit is "csak" egy eszköz, szinte mint egy labda, nem a csoda személyesen. Ez sokat, nagyon sokat segít, úgy érzem, talán a helyén kezeljük ezt a dolgot.

Mégis, hihetetlen nagy kics, hogy sikerült. A tudat, hogy bármikor elővehetjük, hogy dolgozhatuk vele, hogy nem kell áldozatokat hozni azért, hogy hozzájusson. Nem lesz annyira hatékony a mi itthoni, rendszeres munkánk, mint az intenzív rehab Pesten, és ez nem is a célunk. Ez is egy lehetőség, a folytonosság, a rendszeresség, az értelmes, célravezető munka lehetősége.

Ez -sem- a végállomás, persze. Most is látunk tovább, most például egy futópad az, amit be kellene szereznünk, majd. Az úton vagyunk, azon, melyről talán a legelső bejegyzések egyikében írtam. Nem az út változott, nem a feladat lett kisebb, hanem mi kezdünk talán lassan beletanulni. Hogy mi az amit érdemes, és mi az, ami kell. Hogy mi az, amit be lehet vállalni, és mikor. Hogy mekkora szerencsénk van azzal, hogy Peti ebben partner, azt már sokszor írtam. Tegnap, Anna két matekpélda között szólalt meg: szegény gyerek, ezt is csinálnia kell.... Peti meg sem hallotta, labdázott velem a suitban, egy borzalmasan labilis egyensúlyozón billegve, lasztival a térdei között, mosolyogva.

Egy szó mint száz, nem más, csak egy ruha.... és mégis, sokkal, de sokkal több.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.