Akinek a gyermeke nem időre, nem magától vagy nem "csak úgy" tanul meg valamit, máshogy látja a világot.

Egyre többször fordul elő az, hogy Peti egyszerűen otthagy valahol, előremegy és mindezt nagyon élvezi, Kell ehhez persze az, hogy olyan utcákban sétáljunk, ahol már szinte csukott szemmel is hazatalálna, és persze az is, hogy ilyenkor még bátran előre lehessen engedni a gyereket a viszonylag nyugalmas hétköznap délutáni városban.

Olyan dologkat tanulunk, amikre csak egy olyan gyereknek van szüksége, aki önálló: megállunk az út szélén, nagyon alaposan körülnézünk, hogy jön -e autó, vigyázunk, hogy még a járda szélén való egyensúlyozás közben se sodorjon el minket az autó és hasonlók, Fokozatosan kap Peti egyre nagyobb önállóságot, hihetetlen örömmel veti bele magát az új és új feladatokba, gyakorlatilag mindenre kapható azért, hogy olyasmit csinálhasson, mint a "nagyok". Amikor csak lehet, egyedül, előre megy, Annával kettesben elmennek a nagyából száz méterre található fagyizóba, vagy a térre bicajozni, miközben mi tisztes távolságból figyeljük az eseményeket.

Persze vannak konfliktusok, próbálkozások, a "Meddig is mehetek el?" témakörben, szó szerint és átvitt értelemben is, de valahogy azt veszem észre magamon, hogy máshogy álok Peti járással, mozgással kapcsolatos trükkjeihez, mint annak idején az Anna által támasztott kihívásokhoz. Annának szigorúan fognia kellett anya kezét, Anna sokáig nem mehetett "egyedül" sehová, a négy és fél éves Annától bizonyosan nem fogadtam volna el önként és ráadásul boldogan azt a magyaráztatot a kérdésre, hogy "Miért is jöttél előre?" hogy "Mert beszélgettél, és úgyis tudom hogy hol lakunk, látod, hazataláltam."

Valahol ott legbelül kitörölhetetlenül él bennem az a gondolat, hogy mekkora csoda is az, hogy egyáltalán képes ezekre a dolgokra. Így fordul elő az, hogy csak egy második pillanatban szólok rá, hogy álljon már meg, így történik az, hogy -persze a nagylány felügyelete mellett - de Petinek már szabad "egyedül" sétálgatnia, így fordul elő az, hogy megint megszerettük a sétálást...

Azt hittem, nagyjából mindenre fel vagyok készülve. Erre ma délután arra figyeltünk fel apával, hogy az üzlet előtt addig boldogan játszadozó kölkek egyszerre csak elővették a legcsibészesebb nevetésüket. Kilépve az ajtón azt láttuk, hogy Peti áll a nagyjából 70 cm-es kőfalon (azt, hogy oda már egyedül is fel tud mászni, szintén a héten mutatta be nagy büszkén), Anna szemben vele áll a földön és kitárt karokkal várja, majd összevigyorognak, és Peti páros lábbal leugrik.

Most, hogy este van és ráérek átgondolni mi is történt, nem az lep meg igazán, hogy Peti meg merte csinálni, hanem az, hogy pont én, aki mindig és mindenben a gyerekeket fenyegető veszélyt vagyok hajlamos legelőször észrevenni, nem kaptam azonnal sikítófrászt, hogy "Ne csináljátok, mert baj lehet" hanem csak álltam, és csodáltam őket.

Azért vagyunk mi olyan jó csapat apával, mert most éppen neki volt annyi esze, hogy lelohassza a további ugrásokat elmesélve a törpöknek, mi is történhetne akkor, ha Peti mondjuk elszúrja és hanyatt veri be a fejét a kőbe. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.