Szerda este sok minden megváltozott bennem. Petinek teljesen igaza van, maga a ruha "az semmi", hogy a gyereket szó szerint idézzem, a gumik, na azok a nehezek.

Oldalt, fent, lent, keresztben és a lábakon, hihetetlen érzés volt.... Egyidejűleg nyom a ruha lefelé, húz felfelé, a gumik szinte emelnék a lábakat, de másik gumik meg alig engedik kinyújtani a térdemet.... járni kellene, futópadozni, hátrafelé menni, dobozra fel- és lelépni.... fárasztó dolog, és hogy mennyire is az, az akkor derül ki igazán, amikor úgy 10 perc után lassan lefelé bontom magamról a gumikkal rögzített edzőruhát.

Az első, amit azonnal más megvilágításban látok, az Peti eddig érthetetlen reakciója a torna végén:

a végigdolgozott óra után, amikor az utólsó percekben általában már a lábain is alig áll,minden egyes alkalmat úgy fejez be, hogy nagyjából 5ször, vagy ameddig el nem kapom, körberohangássza a Borsóházat, ami azért nem egy kis hely. Felszabadultan, futva-rohanva, boldogan. Eddig azt hittem, hogy a puszta "megcsináltam, mostanra vége" öröme ez, most már tudom, fizikai értelemben is kiszabadul ilyenkor, nem fogja már a gumik szorítása, egyszerűen futni, szaladni kell. Ugyanezt éreztem én is, pedig én csak ízelítőt kaptam a ruhából.

A következő, a járás

Hihetetlen, de nekem, a teljesen egészséges felnőttnek is kifejezetten figyelnem kellett minden egyes lépésemre. Ösztönösen megpróbáltam persze a könnyebb utat, de amikor rájöttem, hogy úgy járok mint egy díszőrségben lépegető katona, feltettem Martának a nagy kérdést, mely szerint egyáltalán be lehet-e hajlítani a térdet a ruhában, és mivel a válasz "igen" volt, hát a maradék lépéseknél nagyon figyelnem kellett, szinte akarattal leküzdve az ellenállást.

Aztán az ülés:

teljesíthetetlen kihívásnak tűnt a következő, nagyon bonyolult feladat: "ülj le a padra".

Erről csak annyit, hogy azóta már nem csak Marta, hanem én is ösztönösen meglazítom Peti ruhájának a felső részét, ha a terápiás szituáció úgy hozza, hogy egy pillanatra le kell ülnie. Ja, és teljesen világossá vált számomra az is, hogy miért szeret Peti a piros hintán akkor is inkább feküdni, ha feje-lába lelóg róla....

Fantasztikusan jó dolog, hogy kipróbálhattam, milyen érzés egy kis időt a Thera-suitban eltölteni.

Eddig is őszinte, mély alázattal csodáltam nemcsak Petit, hanem a mellette közdő többi gyereket is, hogy milyen nagy akaraterővel, fegyelmezettséggel és kitartással engedelmeskednek a terapeutáknak. Hogy nem hagyják abba, hogy nem szállnak le a futópadról, hogy a huszadik kishalat is felteszik a botra, hogy akkor is fellépnek a dobogóra, ha könnyes a szemük az erőlködéstől....

elvesztem..... szerdától már tudom is azt, amit eddig csak sejtettem.... hogy milyen komoly munkát is várunk el mi ezektől a gyerekektől....

 és mégis, végtelenül boldog vagyok, hogy ennek a tapasztalatnak birtokosa lehetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.