Pár hete történt. Hosszú évek ki nem mondott kérdéseire jött egy válasz, egy első elfogadható, egy olyan, ami túlmutat azokon a jószándékkal mondott, de valahogy nekem mindig a tehetetlenség beismerését, a beletörődést, a feladást is jelentő mondatokon, minthogy "egy beteg gyerek máshol kárpótol" "ő majd másban lesz sikeres", "fogadd el, szeretetet ad"  és hasonlók.  

Nekem személy szerint ez mindig kevés volt. Nem vagyok egy elfogadó, egy beletörődő, egy könnyen megfutamodó ember  ... Sokkal inkább vagyok azon megközelítés híve, miszerint ahol becsukódik egy ajtó, ott a Jóisten úgyis kinyit egy ablakot. 

"Reátok bízatott"  ... dörgött a tihanyi templom tizes miséjének prédikáció alatti csendjébe a válasz.

Akkor, hetekkel ezelőtt még nem volt lépcsőkön álló, a templomba be nem férő tömeg vasárnaponként, talán pár percet késtünk is, emlékszem, hátul ültünk a gyerekekkel a kórus alatt, és béke volt, csend, nyugalom, olyan szokásos vasárnap délelőtt, ami azért olyan iskolákkal a hátunk mögött, mint amilyenekbe járhatnunk megadatott, nem nagyon hordozta magában az újdonság ígéretét. Peti rajzolt az ölemben, mint általában ilyenkor, és akkor egyszer csak felkaptam a fejem.

"Reátok bízatott"

Tessék??? kérdezte valami vagy valaki bennem, hűséges blogolvasók ismeretei szerint is talán harmadik alkalommal Peti történetében. Ez új volt. Ez más volt.

Két szó, ebben végtelen bizalom, kiválaszottság, bennem, kettőnkben, kis családunkban való hit, és a feladat, a küldetés, egy kép, amely talán értelmet adhat ennek az egésznek. Valami, ami kirángat az önsajnálatból, a miért?ek végeláthatatlan özönéből, a mi lesz? öntudatlan bizonytalanságából. Valami, amire lehet építkezni. Egy találó megfogalmazás, mely értelmet ad, irányt mutat, feladattal ruház fel.

Régi dal, el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra.... ma sem tudok mit kezdeni azzal, hogy " egy beteg gyerek ennyi meg annyi minden másban kárpótol" de azóta a vasárnap óta máshogy közelítem meg a dolgot.

Valamiért a mi dolgunk lett, hogy ennek a Kis Emberkének a lehető legjobb feltételeket teremtsük meg arra, hogy boldog és minél egészségesebb felnőtté válhasson majd egy nap.

Valaki már kezdettől fogva bízott bennünk anniyra, hogy képesek leszünk rá.

Valaki tudta, hogy nem adjuk fel, hogy megkeressük azokat a módszereket, embereket és helyeket, amik és akik kellenek ahhoz, hogy Peti meggyógyulhasson.

És talán igaza lesz.

Persze nincs még pont a végén. Nincs még happy end. Még harcban állunk. Most éppen az izmok gyengeségével. De büszkén jelenthetem, hogy jól állunk. Peti izomzata  több szakember (dévényes, konduktor, gyógypedagógus) egybehangzó véleménye szerint is lassan fél éve nem feszesedik vissza, a folyamatos növekedés ellenére sem. Persze minden nap vesztünk is csatákat, kissebb ütközeteket, mert nem elég erős még, mert csúnyán jár, mert futni akar. De közben mi is tanulunk, most éppen azt, hogy időt kell tudni adni, hogy bízni kell a gyerekben, hogy menni fog ez, mert mindenki mondja, hogy menni fog, csak türelem kell.