Amikor 2013. januárjában eljött a 100. kezelés, és befejeztük Petivel a hbot-t, talán én voltam az egyetlen, aki valamiért  nem tudta igazán elhinni azt, hogy vége. Pedig minden adott volt: egy a kiinduló állapotához képest hihetetlen mértékben lelazult gyerek, normalizálódó izomtónussal, a testének fogságából kiszabadulva, egy irdatlan nagy, itthon példátlannak számítóan magas kezelésszám, mindenféle pozitív szakorvosi visszajelzés és annak tudata, hogy most időt kell hagyni a testének, hogy élhessen azzal a lehetőséggel, amit az addigi kezelések által kapott. Utólag visszatekintve, fantasztikus évünk következett: szinte minden hétre jutott valamilyen fejlődés, apró jelek, kis sikerek, melyek igazolták azt, hogy pusztán türelem és erősítés kell a javuláshoz.

Akkor mégis miért? A válasz túl egyszerű, talán túl őszinte is, de leírom, hiszen úgyis tudjátok, ismertek: én Petit nem javítgatni, hanem meggyógyítani szeretném. Nem félig, és különösen nem a többi érintett gyerekhez képest, hanem úgy igazán. Teljesen.

Motoszkált bennem a kisördög: nem azért hagytuk pont a 100. kezelés után abba, mert az olyan nagy szám? mert előttünk itthon nem volt még gyerek ilyen sokat a kamrában? Vagy talán azért, mert csak reméltük, de biztosan nem tudhattuk, hogy menniyre lesz tartós az eredmény? És .. mi lett volna, ha? Ha nem itthon élnénk, hanem egy nagy hbot-centrum közelében, ahol nem ritka a 160--180 kezelésszám sem? Lehetne még tovább lazítani azt a bal bokát?

Elérkezett az április, azok a kontrollok és vizsgálatok, melyekről már sokat írtam. Bizonyosság lett, amit láttunk és tudtunk, jobb keze-láb nem mutat már izomtónus-eltérést. A bal is sokkal kevesebbet, és az elvárt stagnálás helyett itt is javult a helyzet. Mindezek mellett képbe került a Thera-suit terápia, amivel kapcsolatban egy rövid bemutató után úgy döntöttünk, hogy mindenképpen ki szeretnénk próbálni Petivel. Innen már csak egy lépés volt odáig eljutni, hogy akkor már csináljuk a kettőt egyszerre, hatékonyabbá téve az izomerősítést és az egyensúly fejlesztését, amit a Thera-suittól vártunk.

Így tértünk tehát vissza Budakeszire, egy négy hetes hbot-blokkra.

Az első héten  még délelőtt 10-re jártunk a kezelésekre, nagyokat rohantunk, hogy időben odaérjünk a gyerekkórházba, és még egy látogatás is belefért a Parlamentbe, ahol Peti mindenképpen látni szerette volna a Koronát.

A második héttől kezdve reggel 8-ra jártunk a "gyerek"-kamrába, Peti kérésére. Szertartás lett ez is, hamar: fél 7-kor létszámellenőrzés a metróellenőr-bácsiknál, Apa és Anna felhívása a "négyeshatos"-ról, egy-egy új típusú 22A-s levadászása, majd az elmaradhatatlan séta. Látványos volt a változás, a tavalyi évhez képest: azon az úton, ahol a 100. kezelés környékén Peti átlag 20-25 perc alatt sétált be, most 10-12 perc alatt értünk be a főépületbe, és ez alatt Peti már nem fáradt el, nem volt szükség arra, hogy bíztassam, nem kellett felvennem sem. Ismét új ismerősökre tehettünk szert, jó volt látni, hogy másoknak is használ a varázslevegő. Alkalmanként még a 10 órakor induló kamrához is visszasétáltunk a jól megérdemelt főépületbeli "babyccíno" után, hogy Zsolti bácsival gyakorolhassa a kamratechnikusi teendőket, innen is köszönet a türeleméért.

Szokás szerint szétesett a járása az első hbot-s hét vége felé, és ekkorra már jelentkezett a lazulás is. Ezúttal - Edittel és hbot-s csapattal egyetértésben- nem a folyamatos dsgm kezelést tettük a hiperbár mellé, hanem -tekintettel Peti jó kiinduló-állapotára - abban maradtunk, hogy a dsgm most csak mint kontroll kísérje a hbot-t, mert a jelenlegi kezeléssorozat célja immár az izmok erősítése és az egyensúlyérzék javítása volt. A második hbot-s héten két alkalommal voltunk dévényezni Editnél. Az első alkalommal nagyon meglepődtem, Peti tőle régen nem látott sírással reagált a nyúzásra. Utólag mondta el, hogy azért sírt, mert nem hittük el neki, hogy egy mozdulat nagyon fájt, és azután nem tudta már abbahagyni a pityergést.... talán itt szembesültem először a rehabos hetek alatt azzal, hogy mennyire akar, hogy mennyire elszánt : elkeseredett azon, hogy nem sikerült "kibírnia" Editet, miközben olyan pózokban dolgozott, amelyeket én már régen nem tudnék kivitelezni. Az, hogy a sírásnak lelki okai voltak, a hét második foglalkozásán derült ki igazán, amikor is semmi de semmi baja nem volt a szinte teljesen ugyanolyan feladatokkal. Lazasága, izomállapota Edit szerint is nagyon jó volt, és amikor a negyedik hét végén, az utolsó hbot után eljött, hogy megnézze, mennyit is lazult Peti, egyértelműen megállapította, hogy nőtt a passzív és az aktív mozgásterjedelem is.

A második és harmadik hét között, az itthon töltött hétvége alatt élhettem át azt is először, hogy este 6-kor kitaláltuk a gyerekekkel, hogy kisétálunk a Nagyszülőkhöz Peti ott hagyott bicajáért, majd hazabicikliznek. Oda-vissza 1,5 km-t kellett megtenni, sem gyalog, sem a Húsvétra kapott nagyfiús rendőrbicajjal nem volt probléma. Nagyjából egy óra alatt meg is fordultunk, eddig ilyen messzire nem mertem elindulni vele.

A harmadik és negyedik hbot-s hetet már a Thera-suittal kombináltuk, erről később.

Persze, megint mi vagyunk az első itthoni fecskék. Nincsenek számok, statisztikák és esettanulmányok, nincsenek kész protokollok. Nem tudok arra válaszolni, hogy mennyire lett volna hatékony, ha csak a Thera-suitot csináljuk. Nem tudom, mennyit fog jelenteni a mindennapokban, hogy ismét lazultak az izmai. Nem tudom, csak hiszem azt, hogy jó döntéseket hozunk. És nagyon, nagyon büszke vagyok Petire, amikor gyönyörűen jár.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.