Február közepén azzal a "feladattal" tértünk haza Budapestről a századik hiperbár kezelés után, hogy váltsuk gyakorlatra az elméletet: Peti akarja is azt tenni, amire immár képes, és erősödjön, izmosodjon, ügyesedjen. Lehetőségeinknek és a körülményeknek megfelelően igyekeztünk mindent megtenni ennek érdekében, pedig nem indult egyszerűen, sőt.

Nagyon akartam, de őszintén szólva különösen az első hetekben nagyon nehezen hittem el azt, hogy Peti tényleg képes lehet arra, hogy hetek, hónapok alatt beérjen a terápia hatása, és azok a mozdulatok, azok az új tudások, melyek a kezelések alatt egy - egy pillanatra alkalomszerűen felvillantak, egy nap Peti mozgásának szerves részévé válhassanak. Akik nem voltak az aggódó anya szerepébe kényszerítve, már akkor megmondták, hogy ennek a gyereknek idő, erő és türelem kell, de ezt persze csak mai fejjel látom át, és valljuk be ma sem saját érdememből, hanem annak köszönhetően, hogy Peti elkezdte beigazolni a legmerészebb reményeinket is.

Először egy fülgyulladás, majd az idén ritka hosszúra nyúlt tél kényszerítettek bennünket a szoba falai közé. A benti környezetben, a gyógytornákon és az úszások alkalmával is észrevehető volt ugyan a folyamatos javulás, ami már maga egy csoda egy olyan diagnózis, mint a cp esetében, hiszen elméletileg egy négy és fél éves spasztikus cp-s gyerek inkább "csak" szinten tartható szokott lenni, mintsem látványosan fejleszthető, de az igazi meglepetést az elmúlt hetek során éltük, éljük át.

Peti rengeteget erősödött. Nagyfiúsan, hátizsákkal jár oviba, amit persze eddig is vinni kellett, de most már képes arra is, hogy a táskát rendesen a hátára vegye, és azzal akár a második emeletre is felsétáljon. Járásában ma már nem korlátozza az a tény, ha egy kicsit nehezítjük a dolgát, felviszi helyettem a kenyeret vagy az újságot, úgy látjuk, hogy figyelmét ma már nem foglalja le 100%-ban az a puszta tény, hogy ő éppen jár.

Folyamatosan keresi az új kihívásokat: lépcsőn megy, a járda szegélyén egyensúlyoz (persze ezt még úgy, hogy valaki fogja a kezét). Gurul és fut, hosszú boldog órákat tölt az ovi udvarán a barátaival, egyedül mászik fel az ottani mászókára, és teljesen máshogy létezik a hozzánk közeli játszótéren is, mint eddig valaha.

Önállóan hintázik, ő hajtja Annát a forgó játékon, átugrik és lecsúszik a "tűzoltó" -s kötélen, Felmászik a nagyok mászókájára, és az eddigi nagy kedvenc homokozóba ma már külön kérésre lehet csak beinvitálni.

A kinti séták hossza napról napra növelhető. Peti egyre többet bír sétálni, egyre szebben és gyorsabban. Nagyon fura, olyan dolog amire még mindig minden egyes nap végtelenül boldogan csodálkozom rá, az a tény, hogy ma már egyszerűen csak kézen kell fogni, és el lehet indulni vele sétálni. Korábban, értsd mondjuk egy évvel ezelőtt, a séta Petivel egy öncélú tevékenység volt, amelyhez mindkettőnk teljes figyelme kellett. A kezemet nem azért fogta, mert én azt kértem, hanem mert kellett a támasz és a biztonság. Hátizsákon kívül semmi szóba nem jöhetett volna, mert általában sokszor le kellett hajolni hozzá, és szinte minden sétánk azzal végződött, hogy fel kellett venni, mert elfáradt.

Igaz, általában még csak felszólításra, de képes arra, hogy szépen járjon. Ma olyan ügyesen sétált haza, hogy az ajtó elé érve még megbeszéltük, hogy felmegyünk a párszáz méterre található boltba is. Összesen nagyjából 700-800 métert sétáltunk. Az már csak hab a tortán, hogy útközben még egy pici keksz is előkerült Peti nadrágzsebéből, mert mint kiderült, ő eleve hozott magának útravalót.

Hogy ne csak írjam, mellékelem a videókat is, melyek április 25.-én készültek. Az elsőn nagyon jól látszik, hogy mennyire szépen tud járni, ha nagyon figyel (úgy kb. 10 másodperc a videón), és az is, hogy ha nem figyel, a bal lábával még mindig behúz. A figyelmetlenség oka egyébként a tény, hogy a mellettünk zajló építkezés mellett elhaladva megközelíti azt a helyet, ahonnan be lehet kukucskálni, és mivel onnan már látszik a daru, nagyon igyekszik mihamarabb odaérni....

A másodikon pedig az, hogy mennyire helyén tud lenni minden lépése és mozdulata, ha nehezítjük a feladatot, és valamit tolnia/vinnie/fognia kell. Most már merünk maximalisták lenni, immár az a cél, hogy egy nap majd minden lépése ilyen szép lehessen....  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.