Kiscsalád, egy vidéki kisvárosban. Apa, anya, két gyerek. Lassan három éve tudjuk már, hogy a kicsi oxigénhiány miatt mozgáskoordinációs zavarokhoz vezető cerebral paresisen esett át, mely hála Istennek, "csak" a mozgásért felelős agyi pályákat sértette meg, mást nem. Kiderült mindez úgy tizenöt hónapos korában. Úgy volt, hogy tolókocsi, ma még ugyan napi sokszázszor rászólunk, hogy szépen járjon, de épp biciklizni tanul. Hosszú volt ez az út, és még nincs vége. talán nem késő még elkezdeni ezt a blogot. Neki, a Nagytesónak, a többi szülőnek,a mellettünk állóknak, saját magunknak. Hogy ne csak célja, értelme hanem nyoma is legyen, Mert ez egy folyamatos harc, egy küzdelem, ha épp nem a tanácstalansággal, a félelmekkel, akkor a hivatalokkal, az orvosokkal vagy az idővel. Az eltelt években annyi minden volt már, de a kérdés, hogy meddig is a miénk, egyre jobban éget.
Itt tartunk most, ez az a járáskép, amelyre Peti 2016. januárban képes: sarkak lent, térdek kifelé fordítva, kezek lent, csípő nem nagyon dülöngél. Jelenleg ez a Thera Suit ruhában való torna után közvetlenül elérhető maximum. Ott tartunk tehát, hogy a gyerek képes erre, izomzata lehetővé teszi ezt a fajta járást, mindenféle külső segítség nélkül is. Amin dolgoznunk kell, hogy ezt akkor is tudja, amikor nem egy intenzív terápiás ciklus kellős közepén van, hanem a hétköznapok sűrűjében.
WP_20160113_10_27_24_Pro.mp4Kis lépés ... Ma olyan szépen ment a suitban, hogy 7perc futópad után ruha nélküli szép járás is feladat volt
Közzétette: Szepessy Árpád Szepessy Árpádné – 2016. január 13.